Hirdetés
Némethné Pál Katalin az GKI Gazdaságkutató Zrt. munkatársa az Innovációs tevékenység mérése a magyar vállalatoknál című doktori disszertációjában a vállalati innovációt Joseph Alois Schumpeter munkássága alapján definiálta. Schumpeter meghatározta ugyanis a vállalati innováció fajtáit:
- Új javaknak vagy egyes javak új minőségének előállítása.
- Új, termelési eljárás bevezetése, amelynek azonban semmiképp sem kell új tudományos felfedezéseken alapulnia.
- Új elhelyezési lehetőség, vagyis olyan piac megnyitása.
- Nyersanyagok vagy félkész áruk új beszerezési forrásának meghódítása.
- Új szervezet létrehozása vagy megszüntetése.
„Innováció tehát nagyon sokféle van. (…) Nemcsak egy új tudományos eredmény alapján kialakított új eljárás, de apró piacmegdolgozó lépések sora is innovációhoz vezet.” – írja az elemző. Némethné úgy gondolja, hogy ez a sokféleség nehezen elfogadható az olyan európai szemlélet számára, amelyik leginkább a tudományos műhelyekben előállított eredményeket érti az innováció fogalma alatt.
Az elemző problémaként jelöli meg továbbá azt, hogy mind az Unió, mind a magyar kormány „nem túl szerencsésen választotta az innováció serkentés eszközének a K+F intenzitás mutatót (a kutatás-fejlesztési ráfordítások GDP-viszonyított arányát).” A vállalati innovációk jelentős része nem a kutatás-fejlesztés végrehajtásával valósul meg, ezért Némethné szerint, a vállalati magatartás kutatók vizsgálatait nem csak a vállalati K+F adatokra kellene leszűkíteni, hanem figyelembe kellene venniük a cégekben folyó újítási erőfeszítések is.
A tudományos együttműködés hiánya
Annak ellenére, hogy a tudományos kutatások eredményei számítanak innovációnak Európában, Némethné Pál Katalin úgy véli, hogy ilyen téren a kormányok ösztönző módszerei nem mindig célravezetők. „Mivel általánosan elfogadott a gondolat, hogy a vállalati innováció a gazdaság növekedésének meghatározó forrása, a kormányok – és maga az Európai Unió is – komoly erőfeszítéseket tesznek, és számottevő erőforrásokat fordítanak ösztönzésére. Ezek az erőfeszítések azonban nem mindig érnek célt.” – írja elemzésében.
A kutató felhívja a figyelmet arra, hogy az Unió már régen felismerte azt, hogy elmarad versenytáraitól a piacképes termékek létrehozásában. Szerinte ez azzal magyarázható, hogy az elmúlt fél évszázadban szakadék keletkezett a tudomány és a gyakorlat között. „Az európai térség elsősorban alapkutatásokban, elméleti eredmények előállításban jeleskedik, piacképes termékek létrehozásában elmarad versenytársai mögött.” – állítja a szerző.
Az Unió mindent megtesz azért, hogy ennek okait felkutassa, és egy kérdőíves felméréssorozatot indított Community Innovation Survey néven, írja dolgozatában az elemző. Némethné elmondja, hogy a felmérés első eredményei azt mutatják, hogy a magyar vállalatok innovációs teljesítménye európai összehasonlításban gyenge, és csak Lettország áll mögötte a sorban. Azonban az egyéb innovációs együttműködésben sokkal jobb helyezést kapott Magyarország. „Úgy tűnik, hogy a hazai cégek nem szívesen működnek együtt a tudományos szférával új tudás előállításában, de egyéb újítási kooperációkba szívesen belépnek.” – állítja a szerző.
Az író kutatásai alapján elmondható, hogy a magyar vállalatok sokféle innovációt hajtanak végre, elsősorban versenyképességük javítása és kínálatuk bővítése céljából. Azonban az elemző felhívja a figyelmet arra is, hogy az ehhez felhasznált tudásnak csak viszonylag kis része származik közvetlenül a kutatószférából.
A társadalmi környezet fontossága
„A vállalati innováció legfontosabb előfeltétele nem a tudás előállítása, hanem a vállalkozás szabadsága.” – véli Némethné. Az író szerint az innováció-barát környezet megteremtése nem kizárólagosan csak a megfelelő jogi keretet jelenti, hanem az újra való nyitottságot, az adaptációs készséget, a finanszírozási forrásokat, valamint az olyan szabad munkaerőt, amely képes újfajta feladatok megoldására.
Az elemző kutatásai alapján „azok a társadalmak mutatnak magas innovációs teljesítményt, ahol erős a közbizalom és alacsony a korrupció, illetve azok, ahol a cégek agresszíven sajátítják el az új technológiákat és intenzíven együttműködnek az egyetemekkel.”
A szerző úgy véli, hogy a vállalatok számára a korrupció érzetének komoly visszatartó ereje lehet, mert előfordulhat, hogy eleve nem lépnek be olyan piaci szegmensekbe, amely korrupcióval fertőzött.
Azt, hogy a verseny körülmények hatnak a vállalti innovációra, a szerző saját kutatásaival is alátámasztja, mert „a cégek innovációik céljaként leggyakrabban a versenyben való jobb helytállást jelölték meg, az innováció sikereként pedig a versenyképesség javulását.”
Állami támogatások
A szerző úgy gondolja, hogy az állami támogatások kérdése különösen kényes. „A magyar innováció ösztönzési politika sajátos megoldást választott: úgy serkenti a vállalatokat innovációkra, hogy bünteti a nem (megfelelő formában) innoválókat.” – állítja Némethné. A magyar Innovációs Alapról szóló törvény (Atv) alapján a magyar vállalkozók az Innovációs Alapba fizetik árbevételük 0,3 százalékát. Így az elemző állítása szerint „a kormányzat elvesz a vállalatoktól némi pénzt, majd egy szervezeten keresztül (ez a Nemzeti Kutatás-fejlesztési és Technológiai Hivatal, röviden NKTH) pályázatokkal visszaosztja, azt remélve, hogy ettől majd többen hajtanak végre innovációt, mintha eleve otthagynák a szektorban a pénz.”
Némethné megemlíti, hogy az Állami Számvevőszék jelentései arra utalnak, hogy az Alap felhasználása nem volt túl hatékony.
Az elemző úgy gondolja, hogy az állam aktív szerepet játszhat a vállalati innovációk ösztönzésben, de nem egyszerű pénzosztással, hanem „integrátori, piac- és kapcsolatszervező szerepen” keresztül.
Az író vizsgálatai alapján állapította meg, hogy ugyanakkor a válság hatására „a felszökött finanszírozási gondok dacára a magyarországi vállalatok jelentős része – több mint fele – fokozott innovációs erőfeszítésekkel reagál a válságra, ebben látva a kilábalás útját.”
