Hirdetés
Tosics Iván a Városkutatás Kft egyik ügyvezető igazgatója. Matematikus és szociológus (PhD) végzettségű, hosszú gyakorlattal bír városfejlődési, városszociológiai, stratégiai fejlesztési, lakáspolitikai és EU regionális politikai témakörökben. Elnökhelyettese a European Network of Housing Research (ENHR) szervezetnek, míg a European Urban Research Association (EURA) szervezetben végrehajtó bizottsági tag. Budapestet képviseli az EUROCITIES városszövetség Gazdasági Fejlesztési Fórumában. Részt vett Budapest Városrehabilitációs Koncepcioójának kialakításában és vezette azt a konzorciumot, amely kidolgozta Budapest Városfejlesztési Koncepcióját.
Ön részt vett a múlt hétvégén (május 20-21.) tartott, „Régiók a gazdasági változásért” c. konferencián Brüsszelben. A rendezvényen elhangzottak alapján, milyen kohéziós politikát érintő változásokra számíthatunk a jövőben?
Ez egy több száz résztvevős konferencia volt, az Európai Bizottság magas szintű képviselőinek, Johannes Hahn [a regionális politikáért felelős biztosnak] és Janez Potočnik [környezetvédelmi biztosnak] jelenlétében.
Az első dolog, ami szóba került, az Európa 2020-as stratégia volt, amely három célt kapcsol össze: az innovációt, a környezetvédelmet és a szociális szempontokat. A konferencia ezek közül csak kettővel foglalkozott; az innovációval és a környezetvédelemmel. A szociális szempont háttérbe szorult.
Ami az innovációt illeti, a hangsúly a nagyobb kockázatvállaláson volt, míg a környezetvédelem területén a gazdasági fejlődést elősegítő, de egyben a fenntartható fejlődést is szolgáló eszközökről volt szó. A régiók képviselői szerint az Unió több anyagi segítséget kellene nyújtson, hogy az innováció az alsóbb közigazgatási szinteken is elterjedhessen, egyes előadók pedig az épületek energiatakarékos felújításában látják a jövő zálogát.
Nagyon fontosnak tartottam a Regionális Főigazgatóság főigazgató-helyettesének szavait, aki elmondta, hogy a jelen válság a közszférát a mainál is sokkal nagyobb mértékben, még hosszú időn keresztül érinteni fogja. Így véleménye szerint Európának fel kell készülni arra, hogy a vissza nem térítendő támogatások formájában megjelenő kohéziós pénzek, előbb, vagy utóbb visszafizetendő támogatásokká alakulnak át. Ez a konstrukció a már ismert a JESSICA pénzügyi eszköz keretében, amelynek az a lényege, hogy támogatás helyett kölcsönt lehet felvenni, amit vissza kell fizetni. Ez egy érthető irány, hiszen több eredmény érhető el, ha ugyanazt a pénzt többször is meg lehet forgatni; ez az ún. revolving fund. Egy alapot képeznek, majd abból adnak ki kölcsönöket, és ahogy a kölcsönök visszatérülnek, megint ki tudják adni azokat.
Mindazonáltal vannak olyan fejlesztések a városi területeken, amelyek szükségesek, de nem termelik meg a befektetéseket. Tehát ha vissza kell fizetni a kölcsönöket, akkor nem fognak támogatásban részesülni. Ezért egy igen kemény döntés lenne az, hogy a kohéziós politika teljes egészében átálljon a visszatérítendő kölcsönökre.
Ön a konferencia harmadik napján tartott előadást a barnamezős beruházásokról. Milyen lehetőségek vannak az ilyen beruházások területén?
A barnamezős beruházás az ún. elhagyott ipari területeken folyik, vagyis, ahol korábban ipari tevékenység volt és a föld szennyezetté vált. Ennek az ellentéte a zöldmezős beruházás, és újabban elterjedt a kettő közötti szürkemezős beruházás is.
A konferencián jó példákat mutattak be a barnamezős beruházásokkal foglalkozó előadók. Számomra a legérdekesebb az volt, hogy ezeket a területeket valójában három csoportba lehet besorolni. Van az „A” kategória, amellyel tulajdonképpen nem kell a közösségnek foglalkoznia, mert olyan jó helyen van, hogy a hasznosítását a piac maga meg fogja oldani, és megtisztítja a területet. Ennek az ellentéte a „C” kategória, ahol nagyon szennyezett a föld, nagyon költséges a megtisztítása és nincs olyan jó helyen sem, hogy bármelyik piaci szereplő ezt magától elvégezné. Tehát ilyen esetben piaci részvételre nem lehet számítani. A kettő között van egy olyan „B” kategória, ahol Public Private Partnershipre (PPP) van szükség. Itt a közösségi szektornak kell kezdeményezőként fellépni, és a piaci szereplőket bevonni.
A probléma az, hogy a barnamezős területeknek a nagyobbik része az „C” kategóriába tartozik. Nem lehet számítani a magántőke részvételére, ráadásul a következő évtizedben, vagy évtizedekben –a pénzügyi válság miatt– a közösségi szféra részvétele is nagyon csekély lesz. Ezért hozzá kell szokni ahhoz, hogy lesznek olyan barnamezős területek, amelyek a közeljövőben egyáltalán nem fognak megújulni.
Említette, hogy újabban szürkemezős beruházásokról is hallani, ezek miben különböznek a barnamezős esettől?
A szürkemező ugyanúgy újrahasznosítandó terület, de nem annyira szennyezett, mint egy volt ipari terület. Általában használaton kívüli épületeket takarnak, ahogy az Egyesült Államokban bevásárlóközpontok ezrei állnak már üresen. Elképzelhető, hogy a ma Magyarországon épülő ilyen központok 15-20 év múlva ugyanúgy üresen fognak állni.
A konferencia egyik előadója felvetette, hogy a fejlesztésekről szóló döntésekben figyelembe kellene venni a 15-20 éves időtartam lejártával beálló helyzetet, vagyis azt, hogy mi a teendő, ha a fejlesztés élettartama lejár. Ennek költségeit már előre, a fejlesztés folyamán bele kellene kalkulálni a döntési folyamatba és a pénzügyi tervezésbe.
Mennyiben járulnak hozzá a barnamezős beruházások az Európa 2020 stratégia céljaihoz?
A barnamezős területek kiválóan alkalmasak a 2020-as stratégia céljainak teljesítésére. A kreatív ipar és az innovációs gazdaság számára ezek a barnamezős területek rendkívül érdekesek.
Rengeteg példa van arra, hogy gyárépületekbe nyomdák, vagy művészek költöztek be, vagyis kreatívan alkalmazzák a területet. Ez több problémát is megold: egyrészt az elhagyott és szennyezett területet újrahasznosítják, másrészt ugyanaz a funkció nem költözik ki a városon kívülre, és nem foglal el és tesz tönkre egy újabb zöldmezőt.
Az ilyen területek ráadásul általában egyáltalán nem, vagy gyéren lakottak, vagyis új, kevert lakosságú városrészeket lehet létrehozni (nincs aki tiltakozna, hogy a szomszédságába „nem kívánt” családokat költöztetnek…).
Mit kellene tenni az Európa 2020 stratégia céljainak megvalósítása érdekében Magyarországon?
A kulcs az egészben az integrált tervezés. Tehát rá kell venni az önkormányzatokat, városi térségeket, hogy együtt tervezzék meg a jövőjüket. Együtt határozzák meg, hogy milyen területek fejlesztésére van szükség 10-20 éves távlatban. Továbbá próbálják a tervezést olyan irányba vinni, hogy a beruházások ne zöldmezőn jöjjenek létre, hanem a barnamezős területeket hasznosítsák újra.
Ezek után be kell azonosítani a területek típusát, az említett „A”, „B”, és „C” típusok szerint, hogy kiderüljön, mekkora mértékű közösségi részvétel szükséges.
Összefogás kell a város és környéke között! Ha a város maga - például Budapest - nem enged több zöldmezős beruházást és minden befektetőt a barnamezőre akar terelni, ez a stratégia csődöt mond, hogyha például Budaörs és Törökbálint tálcán kínálja a zöldmezős területeket.
Milyen lehetőségek lennének a barnamezős beruházások tekintetében Magyarországon, és hogyan megy ez Európában?
Nyugaton és Magyarországon egyaránt sok a jó példa, de sajnos nagyon kevés magyar résztvevő volt ezen a konferencián. A jó magyar projekteket, innovatív gondolatokat is össze lehetne gyűjteni, és be lehetne mutatni egy-egy ilyen alkalommal Brüsszelben.
A konferencián díjat nyert projektek mindenhol megjelennek majd, újságcikkek, filmek készültek róluk. Ez óriási propaganda. Például Genk városa Belgiumban, egy 65 ezer lakosú település, ahol bányászati tevékenység folyt. A bányákat bezártak 25 évvel ezelőtt és most az egyik bányát a városon belül elképesztő módon újjáélesztették. Van minden, amit az ember innovatív városfejlesztésnek gondol: a high-tech központtól kezdve, a bányamúzeumon keresztül, az inkubátorig bezárólag. Genk rákerül a mentális térképre azzal, hogy száz éves épületeket hozott rendbe, és látott el tejesen új funkciókkal.
Ilyen nagyságrendben nem nagyon ismerek magyarországi példát, de kisebb nagyságrendűek igenis vannak, csak éppen nem kerülnek ki Brüsszelbe. Az óbudai gázgyár hasonlóan jó példa lehetne –és itt ismét az összefogást kell kiemelnem-, ha a terület és az épület tulajdonosai, vagyis a főváros és a kerület egyeztetnék a szándékaikat, és szisztematikusan építenék fel az újrahasznosítás tervét. Így piaci szereplők és uniós forrás is bevonható lenne, és a több milliárd forintos kármentesítési feladat ellenére is jó beruházási lehetőségként tárulna elénk. A közös akarat sajnos nem jött létre, így a projekt ugyan folyik, de csak lassan.
Nagyítóval kell keresni olyan projekteket, ahol a főváros, a kerület, az Unió és a várostérség egyetért. Budapest főutcája talán ilyen, ahol viszonylag jó együttműködés alakult ki az V. kerület és a főváros között – ez azonban nyilván nem barnamezős projekt.
A főváros környéke ugyanakkor nagyon sok rossz példát kínál. Az iparűzési adó mértékében a települések versenyeznek egymással. Ha Budapest azt tűzné ki célul, hogy ne legyen több bevásárlóközpont és általában zöldmezős fejlesztés a város területén és megpróbálná ezt betartatni, akkor az összes ilyen fejlesztés kitódulna a város környékére. A környező települések az iparűzési adóra vonatkozó kedvezményekkel, a zöld területek korlátlan felajánlásával igyekszik folyamatosan elszívni Budapestről a befektetéseket. Így nem lehet egy várostérséget előrelátóan és hosszú távon gondolkodva fenntartható irányba fejleszteni.
Mindennek pedig az összefogás a kulcsa!
Itthon az a fő álláspont, hogy nincs pénz, akkor nincs miről beszélni. Ez azonban téves szemlélet! Ha az emberek összefognak, leülnek, valamit kitalálnak, meg tudnak győzni másokat, hogy ebben részt lehet venni és van értelme, akkor egy csomó pénzt ki lehet ezzel váltani. Talán várni kell még egy generációt.
Az együttműködő kultúra talán valóban hosszabb távú tanulási folyamat, de van-e olyan szerkezeti probléma, melynek kezelésével az együttműködés is ösztönözhető?
Rendszerszerű hibák vannak. Elsősorban az elképesztő önkormányzati elaprózottság. Van 3300 település, amelyek egymás ellen harcolnak és a legritkábban hajlandók összefogni. A kistérségeknek és a régióknak kevés szerepük van a döntéshozatalban. A probléma az, hogy a települési szint nem megfelelő nagyságú. A fenntarthatóság szempontjából sokkal jobb lenne, ha Magyarországon lenne mondjuk 300 település - amelyek tulajdonképpen a kistérségek lehetnének - akkor ezek más módon dönthetnének mindenben.
Kertesi Gábor írt egy kitűnő cikket arról, hogy a magyar iskolarendszer jobb működésének kulcsa az lenne, hogy a rendszer döntési szintjét felvinnék kistérségi szintre. A kistérségnek kellene átgondolni, hogy melyik a jó iskola, melyik a szegregált iskola, és hogyan lehet keverni a különböző társadalmi csoportokba tartozó gyerekeket. Ezzel szemben a kis önkormányzatok nem tudnak mást tenni, mint hogy a szülők akaratának megfelelően szegregálnak.
Nagyon sok érv szól amellett, hogy az önkormányzati funkciókat kistérségi szintre emeljük, a megyéket pedig régiós szintre. Ez lenne egy megfelelő méret ahhoz, hogy a magyar közigazgatás hatékonyabban és a fenntarthatóságot jobban figyelembe véve működjön.
