Hirdetés
Smahó Melinda, a Magyar Tudományos Akadémia nyugat-magyarországi regionális kutatóközpontjának munkatársa a „Tudás szerepe a regionális fejlődésben” című tanulmányában azt vizsgálta, hogy a különböző közgazdasági elméletek mennyire tartják fontosnak a tudás szerepét a regionális fejlődésben. A szerző a tudást középpontba helyezve hívta fel a figyelmet a nyugat-dunántúli régió Ausztriával való együttműködésének gyenge pontjaira.
A Nyugat-Dunántúl kihasználatlan kapacitásai
Smahó tanulmányában leírja, hogy a kooperáció egyik speciális formája a határon fekvő régiók együttműködése. A szerző a magyar Nyugat-dunántúli régió határon átnyúló együttműködésének hatékonyságát vizsgálta meg. Az elemző leírja, hogy a határterületeken különböző kultúrák találkoznak, ahol az akció és interakció folyamatos a területek között. Smahó úgy gondolja, hogy ezeken a területeken az egyetemeknek és főiskoláknak – mint a tudásteremtés kulcsszereplőinek – nagyon nagy jelentőségük van abból a szempontból, hogy a különböző kultúrák jobban megismerik egymás tudásanyagát és tudáskultúráját.
A Nyugat-Dunántúlon a nemzetközi együttműködés 1990-től kezdődött el, és az uniós csatlakozással intenzitása ugyan fokozódott, de a szerző megítélése szerint a régió nem használja ki kellőképpen Ausztria földrajzi közelségéből származó előnyöket. Számos egyetem és főiskola található a régióban, és soknak van kapcsolata osztrák oktatási intézményekkel, de a kapcsolat a szerző véleménye szerint nem elég intenzív.
Sajnos viszonylag kevés olyan eset van, amelyik tartós együttműködést eredményezne, panaszolja Smahó. Ennek az egyik oka szerinte a tanárok és a diákok nem megfelelő nyelvtudása. Bár nyelvtudás tekintetében az elemző megítélése szerint az országos 19,2 százalékhoz képest a régió 20-25 százalékos aránya még így is jónak mondható.
Az együttműködést hátráltató tényezőnek ítéli továbbá az adminisztratív és anyagi források hiányát, és az eltérő oktatási szerkezetet is. A tanulmány megállapítja, hogy a régióban nem a széles körben alkalmazott nemzetközi rendszer szerint működik az oktatási folyamat. Ezek a tényezők játszanak szerepet Smahó szerint abban, hogy az osztrák Közgazdaságtudományi Egyetem (WU) a minőséget, és nem a földrajzi közelséget választva fő szempontként, inkább a vezető magyar gazdasági intézményekkel (például a Budapesti Corvinus Egyetemmel) működik együtt, ahelyett, hogy a nyugat-magyarországi térségből választana partnert.
Az író aggasztónak találja továbbá, hogy felmérései szerint a régióban élő diákok csekély száma akar külföldi tanulmányokat folytatni.
Amin javítani kellene
Smahó szerint az együttműködés szintje javulhat, ha ezek a területek nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy a területek jobban megismerjék egymást, és egymás kutatási eredményeit.
Ennek érdekében határon átnyúló kommunikációs programok, valamint olyan konferenciák szervezését javasolja, amelyeken ennek a makrorégiónak egymáshoz viszonyított helyzetét vitatnák meg, illetve, ahol találkozhatnak egymással az potenciális partner intézmények.
Smahó szervezeti keretet teremtene az együttműködésnek, hogy technikai problémák ne hátráltassák a folyamatot, valamint a képzési programok kölcsönös elismerésével ösztönözné az egyes intézmények közti diák-csere programokat, növelve ezzel a mobilitást.
A tudás fontosságának evolúciója
A szerző megállapítása szerint a tudás – mint a fejlődés szerves faktora - az idő múlásával egyre fontosabb és fontosabb szerepet kapott a közgazdasági elméletekben. Smahó tanulmányában az olvasható, hogy amíg az egyes klasszikus teóriák (Adam Smith, David Ricardo) meghatározása szerint a tudás és a technológia csak közvetett módon befolyásolja a régiók fejlettségét, addig más neoklasszikus közgazdászok (Alfred Marshall) felismerték a tudás gazdasági jelentőségét.
„Ezzel egy időben azonban, a globalizáció eredményeképpen, a földrajzi közelség könnyen áthidalhatóvá vált, többek közt a gyors fejlődés és az infokommunikációs technológiák megjelenése, a csökkenő utazási költségek és a kereskedelmi korlátok eltűnése következtében.” – hangsúlyozza a Smahó.
A későbbi növekedéselméletek már modelliekben figyelembe vették a tudást, mint tényezőt, de a szerző megállapítása szerint különféleképpen tekintettek rá. Smahó megfogalmazásában a neoklasszikus növekedéselméletek a tudást külső faktorként határozták meg, amely mindenkinek szabadon a rendelkezésére áll, valamint nem számoltak a tudás megtermelésének költségeivel.
Ezzel szemben a szerző szerint az endogén növekedéselmélet a tudást már termelési tényezőként tartja számon, és számol a költségeivel is. Smahó kiemelte továbbá, hogy az endogén elmélet szerint a tudás már nem teljesen mobil, tehát nem áll szabadon mindenki rendelkezésére, hanem bizonyos fokig helyhez kötött. Az elemző leírja, hogy ezen elmélet megalkotói egy terület fejlődésének szempontjából nem csupán a gazdasági faktorokat veszik figyelembe, hanem fontos szerepet tulajdonítanak a helyi szociális, kulturális és politikai rendszereknek is.
Az evolúciós és az új intézményi közgazdaságtan pedig a tudásnak már központi szerepet tulajdonít a szerző szerint. Ezekben az elméletekben már az szerepel, hogy „az egyén nem tökéletes információk alapján hozza meg döntéseit, hanem sokkal inkább az úgynevezett közös mentális modellek alapján.” – Írja a szerző. Smahó úgy gondolja, hogy ezek a modellek több generáció alatt alakultak ki, és olyan egyéni kulturális örökségek képezik az alapját, mint a normák, az értékek és a tudás. Az elemző éppen ezért a tudásteremtést társadalmi folyamatnak tekinti.
A szerző felhívta a figyelmet arra is, hogy a kommunikáció a hasonló mentális modellel rendelkezők számára egyszerűbb, mert könnyebben megértik egymást, és ez által könnyebben meg is ismerik egymás kultúráját, gondolkodását. Az elemző szerint ez mind azt a feltevést bizonyítja, hogy minden tudásnak vannak helyi sajátosságai, tehát a tudás földrajzilag és történelmileg meghatározott. A szerző úgy véli, hogy a tudás különböző karakterei miatt sokszor nehéz megérteni a más kultúrából formálódó tudást. Smahó úgy gondolja, hogy a tudás átvétele ezért hosszabb tanulási folyamat eredményeképpen jöhet létre.
„Az új intézményi és evolúciós közgazdaságtan az innovációt ilyen interaktív tanulási folyamatként határozza meg.” – véli a szerző. Ez a folyamat elválaszthatatlan a kulturális kontextustól, ezért az elemző úgy gondolja, hogy fontos a folyamatban résztvevő partnerek közötti bizalom, amelyre fel lehet építeni egy hatékony tanulási folyamatot. Smahó véleménye szerint ez a bizalom a hosszú távú együttműködés sikerével egyenes arányban nő. Az elemző arra is felhívja a figyelmet, hogy ezt az interaktív tanulási folyamatot ma már különböző szervezetek - egyetemeket, kutató intézetek, tudás parkok, innovációs központok – segítik.
