TáMOGATóNK
PARTNEREINK
Hamarosan:
Fehéri György, a berlini Collegium Hungaricum munkatársa. Ösztöndíjasként élt Berlin keleti részén, mikor a berlini fal leomlott. Világútlevele segítségével, átjárhatott Nyugat-Németországba, így számára ismert volt a fal túloldala is. Az irodalomtörténész mégis úgy emlékszik erre az időszakra, „mintha egy fekete-fehér film kiszínesedett volna”. Az EurActiv.hu. Fehéri György élményeivel kíván emlékezni a berlini fal 1989. november 9-i leomlására, amely nem csak Németország, hanem Európa újraegyesülésének szimbólumaként került be közös történelmünkbe.
Pontosan 20 évvel ezelőtt, 1989. november 9.-én leomlott a berlini fal. Ma már nem csak egy kettészakított ország, hanem egész Európa újraegyesülésének szimbólumaként tekintünk erre az eseményre. Ön akkor, az NDK-ban élő magyarként, hogyan élte meg ezeket az eseményeket?
Én a ’80-as évek közepétől rendelkeztem világútlevéllel, így éltem a kor nyújtotta lehetőséggel és átjártam Nyugat-Berlinbe, hogy napjaim egy részét az ottani könyvtárban, vagy múzeumban töltsem. A határátkelés természetesen még ekkor sem volt egyszerű, ráadásul én üres autóval keltem át, és a kelet-német határőrök rendkívül gyanakodóak voltak emiatt. Az autót ennek megfelelően, általában félig szét kellett szerelni, mire átjutottam, mert úgy vélték, valamit biztosan találnak elrejtve.
A változást ugyanakkor már az utolsó fél év, egy évben, érezni lehetett. Ennek egyik jeleként egyre több német barátom tűnt el a kelet-berlini féltekéről. Ők ún. Ausreiseantragot nyújtottak be, ami azt jelenti, hogy kérvényezték a másik Németországba való áttelepülésüket. Ez természetesen lényeges kihatással volt az életükre, hiszen gyakorlatilag a kérvény benyújtásának pillanatában röpültek az egyetemről, munkahelyről.
Az egyik legjobb barátom például, aki egyetemre járt, pillanatok alatt portássá lett. Hosszú ideig várt arra, hogy megkapja az engedélyt, ami ’89 nyarán történt meg. Ő tehát a szerencsétlenebbek közé tartozott, hiszen közvetlenül a fal leomlása előtt ment el, és kérelmével az itteni remek lakását is elvesztette.
Milyen volt az áttelepülők számára a Nyugat?
Erre talán leginkább éppen ennek a barátomnak a történetén keresztül tudnék válaszolni. Elkísértem őt Nyugat-Berlinbe, amikor kivándorolt az NDK-ból. Ez azt jelentette, hogy a Friedrichstrasse-n ő előttem ment, én pedig követtem őt turista útlevéllel. Úgy csináltunk, mintha nem tartoznánk össze, mert nem akartuk a helyzetet bonyolítani. Pár lépéssel tehát mögötte haladtam, és láttam azt a hihetetlenül megalázó és borzalmas szituációt, amikor a kelet-német vámos és határőr regisztrálták, hogy ő kivándorol. Az összes cuccát kiboríttatták a pultra, ahol szétborult tíz acélgolyó, a vámosok pedig félig megdöbbenve, félig röhögve kérdezték, hogy ez micsoda. Neki el kellett magyaráznia, hogy ez bizony a gyerekkora, amit visz magával.
Ezután beszálltunk az S-Bahnba, és azt is láthattam, ahogy a pillanat elkövetkezik: kiszállunk Nyugaton. Én akkor már megszoktam, hogy a keleti részen mindennek más szaga és színe van, pontosabban, hogy nincs színe. A barátom azonban kiszállt a Bahnhof Zoo-nál, tehát a nyugati megállónál, és hirtelen minthogyha egy fekete-fehér film kiszínesedett volna. Teljesen megtántorodott, mert az egész látvány, amit ő ugyan a televízióból már látott, a valóságban mellbe vágta.
Ez egy nehéz nyár volt tehát, és érezni lehetett, hogy valaminek történnie kell.
Én magyar híreket is kaptam, és hallottam, hogy Magyarországon egyre több kelet-német van, akik ott dekkolnak és várják, hogy történjen valami.
Hol volt a falbontás napján?
Maga a fordulat éjszakája érdekes volt, mert aznap este TV-t néztem és láttam a sajtóértekezletet, amikor Schabowski felolvasta azt a bizonyos cédulát, amely szerint a németek utazását rendezni fogják. Hallottam azt a félmondatot is, hogy „ab sofort”, vagyis, hogy az új szabály azonnali hatállyal életbe lép, de ennek a horderejét nem fogtam fel, hiszen én magam szabadon mozogtam addig is.
Lefeküdtem tehát aludni, és hajnalban az előbb említett barátom ébresztett, hogy ő újra Keleten van, a fal pedig nincs többé.
A másnap borzalmasan érdekes volt! Az emberek nem jelentek meg a munkahelyeiken, Nyugaton azonban Trabantokkal volt eltömve az egész utca. Fél Kelet-Berlin átment megnézni, hogy milyen is a másik oldal. Én magam is fogtam az útlevelemet és átmentem megnézni, mi történik. Az első nyugat-német, illetve nyugat-berlini, aki velem szembejött, egy banánnal akart megkínálni, öröme jeléül, hogy végre ő is a keleti testvérének egy banánt adhat, és nehéz volt elmagyarázni, hogy nem vagyok méltó erre az ajándékra, mert nekem idáig is volt lehetőségem banánt venni.
Egyébként az első napokban óriási káosz volt! Mindenki jött-ment, keleti a nyugati buszon vagy metróban nem kellett, hogy fizessen. Az első pár nap olyan volt, mint valami karnevál.
Sokat beszélünk a fal leomlásáról általában, de kevesebbet említjük, hogy mi történt utána. Hogyan érkezett az emberek életébe a változás?
A németek nagyon különböző módon élték meg ezt. A legszembetűnőbb változás a mindennapi életben érkezett.
Ma az ember egy kicsit gonosz túlzással mondja, hogy gyakorlatilag egyetlen dolog volt, amit a Nyugat vett át a Kelettől, az a lámpa melletti kis zöld nyíl az utcákon, hogy a piros lámpa esetén is lehet kis ívben jobbra fordulni.
Az emberek az első pillanatban nem gondoltak arra, hogy az egyesülés éjszakáján, egyetlen pillanatról a másikra nemcsak a nyugati pénzt kapták meg, hanem a nyugati közigazgatást, a nyugati biztosítási rendszert, és gyakorlatilag mindent. Egy harminc-negyven éves keleti polgárnak néhány nap alatt meg kellett tanulni, hogyan működik a Nyugat, mert az, ami negyven évig az övé volt, az nincs többé.
Ez nehéz volt, vagy inkább örömteli?
Az első pillanatban izgalmas játék volt, mert mindaz, ami iránt oly sokan vágyódtak, melyet csak TV-ből ismertek, hirtelen elérhető lett. Ha azonban távolabbról nézzük a dolgot, rájövünk, hogy egy csomó ember szocializációja egy csapásra érvénytelenné vált. Minden, amit tanult, és amiképpen működött az elmúlt évtizedekben, az most hirtelen megváltozott.
Megjelent a nyugati pénz, a nyugati modell érvényesült az élet minden terén. A boltok polcain megjelentek a nyugaton elterjedt márkák, melyeket itt nem ismertek az emberek…
A gazdasági különbségek azonban megmaradtak...
Az első időben ez azt jelentette, hogy volt egy NDK, ahol a gazdaság erősen küzdött azért, hogy fennmaradjon, és volt egy Nyugat, amelyik nyilvánvalóan sokkal jobban élt.
Akik nem csak abból a szempontból látták az eseményeket, hogy jön a Coca-Cola meg a nyugati pénz, azok nem így képzelték el a változást. Ez különösen a kelet-német polgári ellenzék esetében volt így. Ők azt akarták, hogy a fal megszüntetése után a keleti országrész külön fejlődjön tovább, és arról később akartak dönteni, hogy az ország egyesüljön-e vagy sem. Ők ugyanis arra gondoltak, hogy ez az ország átalakítható úgy, hogy a szociális és egyéb szempontból működőképes elemeket megtartsák, és tanuljanak a kapitalizmus problémáiból.
Kohl kancellár híres mondata, miszerint „senkinek sem lesz rosszabb az élete” – nem teljesült be – finoman szólva“ maradéktalanul, és a választásokat követően viharos sebességgel egyesült a két ország. Valószínűleg nem is nagyon lehetett másképp alakítani, hiszen, ha egy hajón az összes ember átrohan az egyik oldalra, akkor a hajó félrebillen és elsüllyed.
A Lipcsei könyvvásáron is bemutatott „Német egység a Balatonnál“ cimű könyv, illetve a Berlinben, a CH-ban október 16-án megnyitott kiállitása balatoni találkozók személyes oldalát igyekezett bemutatni. Nyilván sok élménybeszámolót hallgatott meg ennek kapcsán. Van esetleg olyan momentum, ami minden beszámolóban egyezik?
Erre nehéz válaszolni, mert ezek tényleg személyes történetek, egyedi életsorsok. A Collegium Hungaricum a húsz éves évforduló alkalmából szervezte ezt a projektet. Azt szerettük volna bemutatni, hogy a német egység, ami a gyakorlatban nem létezett, hogyan valósult meg a Balatonnál a 60-as, 70-es és 80-as években a kelet-német és nyugat-németek között. Forgács Péter installációjával készült egy kiállítás, illetve az anyagból összeállt egy könyv is. Valóban rengeteg beszámolót gyűjtöttünk össze. Hosszú interjúkat készítettünk azokkal, akiket a fal elszakított egymástól, és akiknek a Balaton jelentette a találkozás egyetlen lehetőségét.
Ez az installáció nálunk, a Collegium Hungaricumban látható jövö év január 20-ig, illetve a könyv berlini a be.bra Kiadónál jelent meg.
A balatoni találkozókon kívül a páneurópai piknik is Magyarország kulcsfontosságú szerepet támasztja alá a két Németország kapcsolata szempontjából. Ön Németországban élő magyarként hogy élte meg ezeket, kihatottak az életére?
Természetesen sokan kérdezték tőlem, hogy mit tudok a magyarországi eseményekről, mivel én kaptam otthonról információt.
Másrészt az emberek állandóan izgatottan figyelték a híreket, hogy mi fog történni. A pillanat, amikor több százan indulhattak el Magyarországról Ausztrián keresztül Nyugatra, óriási feszültséget okozott, ami itt Kelet-Berlinben is érezhető volt. Az emberek izgalommal figyelték, hiszen rokonuk, barátjuk, hozzátartozójuk épp úton volt, vagy éppen mérlegelte, hogy menjen-e vagy sem.
A Csehszlovákiából és Magyarországról érkező hírek ezekben a napokban központi jelentőségűek voltak.
Milyen jelentősége lehet ennek a húsz éves évfordulónak a jelenkori Európa szempontjából? Az Európai Unió bonyolult időszakát éli. Intézményi reformokkal szeretne könnyíteni a problémáin, valójában azonban éppen arról dönt, hogy konföderatív vagy föderatív irányba haladjon-e tovább. Lehet valamiféle párhuzamot húzni a két Németország egyesülése és Európa integrációjának iránya között?
Húsz év alatt kiderült, hogy a két Németország egyesülése és az európai integráció ezáltali megerősödése óriási jelentőségű és pozitív változás volt. Az emberek, akik józanul néznek saját életükre, tudják, hogy pillanatnyilag a világon az egyik legbiztonságosabb, és idézőjelbe téve a legnyugodtabb életet Európában lehet élni,és ennek első lépése ez a változás volt.
A hosszú távon gondolkodók ugyanakkor némi aggodalommal is vizsgálják a jelenkor eseményeit. Németországban, éppen a történelmi tapasztalatokból kifolyólag, újra és újra felmerül a kérdés, hogy amíg mi a két országrész között végre szabadon választhatunk, hogy Kelet- vagy Nyugat-Németországban élünk-e, sőt hogy az Európai Unión belül hova megyünk és hol dolgozunk, addig a menekültek, akik a világ más részéről érkeznek, gyakorlatilag az európai jogot semmibe véve fordíttatnak vissza, vagy kerülnek siralmas körülmények közé.
Tehát bujkál bennünk az a kellemetlen érzés, hogy ha máshol is, de a határok továbbra is megvannak. Ezzel a rendkívül bonyolult kérdéssel Európának még meg kell birkóznia.