Hamarosan:
A cseh államfő Lisszaboni Szerződéssel kapcsolatos kifogásai a nemzetközi jog szempontjából többszörösen is megalapozatlanok, véli Lattmann Tamás, egyetemi adjunktus, a ZMNE Jogtudományi és politikaelmélet tanszék, illetve az ELTE Nemzetközi jogi tanszékének munkatársa. Az EurActiv.hu a szakértőtől azt is megtudta, Klaus politikai hazárdjátéka könnyen eredmény nélkül zárulhat, ha a magyar vagy a német kormány úgy dönt, él a vétójogával a hét végi (október 29-30.) EU-csúcson.
Újabb kifogások merültek fel cseh és szlovák részről a Lisszaboni Szerződés ratifikációjával kapcsolatban. Hogyan értékeli Václav Klaus és Robert Fico álláspontját?
A cseh államfő és ezután hirtelen a szlovák miniszterelnök által is felhozott kifogások a politikai eszköztár lehető legkevésbé kifinomult darabjai közé tartoznak. Václav Klaus kétségbeesett utóvédharcot folyat a saját, korábban elkövetett „hibájának” védelmében, hiszen e kétségeit már 2002-ben, a csatlakozás előtt is hangoztatta, a Cseh Köztársaság csatlakozási szerződését mégis minden további nélkül ratifikálta, hiszen a csatlakozás megtorpedózása nagyon nehezen vállalható – és tegyük hozzá, elég dőre – lépés lett volna. Természetesen ugyanígy Európa szerte visszhangzó politikai botrányt kavart volna, ha már akkor komolyabban előveszi a Benes Dekrétumok ügyét.
Politikailag tehát akkor nem volt erre lehetősége, ám a jelenlegi közhangulat és a brit jobboldal reménybeli politikai támogatása mellett kialakult zsarolási pozíciójában úgy érezte, akár ezt is megteheti. Sok elemző szerint Klaus addig szeretné húzni az időt, amíg a jövőre esedékes brit választásokon a Konzervatív Párt kerül hatalomra, akik korábban megígérték, hogy népszavazást írnak ki a Lisszaboni Szerződésről, és ehhez megpróbál minden lehetséges eszközt igénybe venni.
Több cseh elemző szerint Klaus mindemellett a Lisszaboni Szerződés nyújtotta reflektorfényben szeretne létrehozni egy jobboldali politikai alakulatot, melynek azután az élére állhat, jelenlegi magatartását tehát egyértelműen belpolitikai motivációk is mozgatják.
Ami a szlovák kormányfőt illeti, nem teljesen érthető, hogy Pozsony mit szeretne elérni. Mivel Szlovákiában már teljes mértékben lezárult a ratifikációs folyamat, ők már semmin nem tudnak változtatni, emiatt a nyilatkozat egyféleképpen értelmezhető: Robert Fico nem kíván lemaradni arról a politikai vonatról, melyet Václav Klaus látszik vezetni, és amely számára is jelentős belpolitikai előnyöket jelenthet.
A szlovák kormány megközelítését tehát jogilag semmiképpen nem tartom komolynak, de Klaus esetében sem vagyok benne biztos, hogy a kifogások hangoztatása kézzel fogható eredményre vezet. Érdemes megfigyelni, hogy a Cseh Köztársaságban a Zöldek például már arról beszélnek, hogy Klaust meneszteni kellene hivatalából. Szerintük az államfőnek a cseh alkotmány alapján nem áll jogában minden ok nélkül hátráltatni a ratifikáló aláírását, ha a parlament alsó és felső háza elfogadta az egyébként megfelelően aláírt nemzetközi szerződést.
Hozzá kell ehhez tenni, hogy a Lisszaboni Szerződés alkotmányosságával kapcsolatban a cseh Alkotmánybíróság már kétszer is határozott, mindkét esetben pozitívan. Kétlem, hogy a jelenlegi, immáron harmadik beadvány más eredményt hozna.
Kifogásolhatók a cseh államfő fenntartásai jogi szempontból? Klaus azt állítja, azt szeretné elkerülni, hogy az Alapjogi Charta törvényi erőre emelkedésével a szudétanémetek, illetve a magyarok a Benes Dekrétumok alapján, a Második Világháborút követően elkobzott vagyonukat visszaköveteljék. Ez azonban azt jelentené, hogy az Alapjogi Charta visszamenőleges hatállyal bír. Lehetséges ez?
A Chartának egyértelműen nincsen visszamenőleges hatálya, ez a félelem teljesen megalapozatlan. Ám tételezzük fel egy merész pillanatra, hogy mégis van, akkor viszont a következő probléma merül fel.
Az Alapjogi Charta alkalmazási köre csak a közösségi jog, a Lisszaboni Szerződés megfogalmazásában „uniós” jog rendszerére szűkül, a már amúgy is létező emberi jogvédelmi rezsim érintetlenül hagyása mellett, vagyis nem igazán hoz létre új, önálló emberi jogi rezsimet. Václav Klausnak, a nemzeti szuverenitást állítólag védő jobboldali politikusnak nagyon jól kellene tudnia, hogy az Európai Unió nem rendelkezik olyan hatáskörrel, hogy jogi eszközökkel beleavatkozzon a tagállamok egyes emberi jogi ügyeibe. Erre az Európa Tanács, pontosabban a Strasbourgban működő Emberi Jogok Európai Bírósága jogosult, konkrét vitás ügyekben. Ennek a rendszernek természetesen Szlovákia és Csehország is a tagja, de az Európa Tanács szervezetéhez való csatlakozáskor nem merültek fel ezek a kérdések egyik félnél sem.
Az Alapjogi Charta célja mindig is az volt, hogy az Európai Unió hatáskörébe tartozó ügyekben a saját jogrendszerének alkalmazásakor létezzenek emberi jogi korlátok, ez ugyanis évtizedes hiánya volt a fokozatosan fejlődő és formálódó közösségi jogi rendszernek – és ami egyben komoly kritikákat is váltott ki egyes tagállami alkotmánybírói fórumoktól. Mivel a szudétanémetek, illetve a magyarok annak idején megtörtént jogfosztása és tulajdontól való megfosztása nyilvánvalóan nem a közösségi jog alkalmazását jelentette, arra az Alapjogi Charta nem lenne alkalmazható, különösen, mivel akkoriban még az Európai Unió, de még elődje, az Európai Gazdasági Közösség maga sem létezett.
Az állampolgárok tulajdontól való megfosztása jelenleg sem tartozik az EU tagállamoktól elvált kompetenciájába, ha az büntető vagy politikai célzattal történik, így az Alapjogi Charta semmiféleképpen nem terjedne ki erre a kérdésre.
Tehát, még ha lenne is visszamenőleges hatálya, akkor sem hatna vissza a kérdéses időszakig, amikor az EU illetve elődje nem létezett, de ha vissza is hatna odáig, akkor sem lenne az EU jog alkalmazási körébe tartozó kérdés, hogy egy állam hogyan veszi el az állampolgárainak tulajdonát. Ennek megfelelően, legalább három szempontból lehet ezeket a félelmeket megalapozatlannak ítélni.
Tegyük fel, hogy az e heti EU-csúcson az állam- és kormányfők úgy ítélik meg, hogy valamiféleképpen ki kell elégíteni Klaus igényeit, és engedményt tesznek. Többen attól tartanak, hogy ez újra megnyitja a ratifikációt. Milyen jogi eszközzel hidalható át ez a probléma?
Ennek egyetlen lehetséges útja, hogy az esetleg elfogadott megállapodást jegyzőkönyvbe, azaz egy külön szerződésbe foglalják, amelyet újra végig kell küldeni a tagállami ratifikációs körön. Ez persze nem közvetlenül az ülés után fog megtörténni.
Ugyanez történt az írek esetében is?
Igen. Az ír jegyzőkönyvet is köröztetni kell majd, azt is minden érintettnek jóvá kell hagynia. Az erről döntő decemberi EU-csúcson is egy olyan nemzetközi szerződés született, ami a gyakorlatban még nem létezik. A terv az, hogy az ír jegyzőkönyvet majd akkor fogják köröztetni, amikor a következő csatlakozási tárgyalások lezárulnak. Vagyis vagy Horvátország, vagy Izland csatlakozásával lép életbe. Várhatóan ez történik majd a cseh garanciákkal is. Ebben az esetben azonban fennállhat az esélye, hogy Németország, vagy Magyarország megvétózza a kérdést, hiszen politikailag végiggondolva a dolgot, ha Klaus megtehette, hogy jogsértés-gyanús módon megakassza a Lisszaboni Szerződés mindenki által várt hatálybalépésének folyamatát, akkor vajon mi tartja majd vissza az akkori német vagy magyar politikai vezetést attól, hogy ugyanúgy keresztbe tegyen a vélt cseh érdekeknek? Nem szabad megfeledkezni a politikai hatás-ellenhatás törvényéről, úgy vélem, hogy ezt a cseheknek is mérlegelniük kell.
A Benes Dekrétumokra hivatkozni nem túl szalonképes Európában, mégis érdekes módon a média nem ezt helyezte a tudósítás középpontjába, hanem, hogy újabb akadály gördült a Lisszaboni Szerződés ratifikációja elé…
A Benes dekrétumokon úgy vélem, hogy már mindenkinek túl kellene lépnie. A probléma az egymást erősítő politikai kommunikációs hatásokban jelenik meg: ez a téma mind a cseheknél, mind pedig utána a szlovákoknál némileg abszurd módon legalább olyan kényes, mint az áldozattá váló magyaroknál és németeknél. Ha jogi felelősséget vizsgálunk, akkor nyilván a csehek és szlovákok kárára billen a mérleg, ám ők ezeket elsődlegesen politikai dokumentumként tartják számon. A Benes Dekrétumok érintettjei, mind a németek, mind a magyarok, a dekrétumokat tényleges helyükön értékelve, nem hozakodtak elő vele uniós szinten. Annak idején Németország nem vétózta meg a csehek, illetve a szlovákok csatlakozását, pedig voltak olyan hangok a német belpolitikában is, amelyek ezt szorgalmazták.
Én úgy gondolom, hogy a Benes Dekrétumok helyzete ma már egyértelmű. Ilyen jogi dokumentumokat ma már európai állam nem fogadhat el. A mai Csehország és a mai Szlovákia sem fogadna el ilyen jogszabályokat, ha pedig mégis, a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága hangos zeneszó mellett kaszálná el az ilyen kísérleteket.
Klaus érveléséből amúgy is kiderül: mindez csak a pénzről szól, nehogy esetleg kártérítést kelljen fizetniük az akkori áldozatoknak.
Tegyük föl, hogy valami miatt megbukik a Lisszaboni Szerződés. Megoldható-e ekkor a Szerződés a szerződés nélkül?
A Lisszaboni Szerződés az Európai Alkotmányról szóló szerződés előírásainak jelentős részének egy másik szerződésbe való átültetése, amely számos ponton - engedve a tagállamok egyes kívánalmainak, illetve politikai követeléseknek – több ponton erősíti a nemzetállamokat.
Ha a Lisszaboni Szerződés nem lépne életbe, akkor úgy gondolom, hogy nehéz helyzet áll elő, mert a tervezett intézményi változások nagy része nem megoldható szerződés nélkül. Egy hatályban lévő nemzetközi szerződést ugyanis csak nemzetközi szerződéssel lehet módosítani.
Elképzelhetőnek tartja, hogy részekre szedve igyekeznek akkor az egyes vívmányokat megvalósítani?
Mindenképpen. Ha Lisszabon megbukik, nincs más lehetőség. Szét kell szedni és egyenként, technokrata módon átnyomkodni a Közösségen. Azt azonban, hogy az EU intézményeinek alakítását, a főbb változásokról való döntést kivegyük a tagállamok kezéből, azért tartom veszélyes gondolatnak, és semmiképpen sem kívánatosnak, mert ebben az esetben tulajdonképpen az EU önmagáról döntene. Az EU alapintézményeit az államok alapították, a kezükben kell, hogy maradjon az átalakítás joga is. Ellenkező esetben a Lisszaboni Szerződés leghangosabb ellenzőnek félelmei valósulnának meg: a tagállamok és az Európai Unió szuverenitása élesen különválna egymástól.
A Lisszaboni Szerződés ugyanakkor sok olyan intézkedést tartalmaz, ami a szuverenitásukat féltő tagállamok számára fontos, ezért kevés esélyt látok arra, hogy megbukik. Az Európai Alkotmányhoz képest a Lisszaboni Szerződés éppen a föderatív elemeknek fújt visszavonulót, vagyis bizonyos súlyok továbbra is a tagállamok kezében maradnak. Emellett az olyan változtatásokat, amelyek közül az egyik leglátványosabb, és magyar szempontból is jelentős példa, hogy agrárkérdésekben az eddig alkalmazott konzultációs eljárás helyett együttdöntési eljárás kerül majd alkalmazásra, lehetőséget biztosítanak majd arra, hogy a közvetlenül választott európai parlamenti képviselőkön keresztül az uniós polgárok jobban részt vehessenek majd a döntéshozatalban, mindenképpen előnyösnek érzem.