PARTNEREINK
Hamarosan:
Az új uniós növekedési és a foglalkoztatási stratégia egészen addig nem lesz sikeres, amíg a Strukturális Alapokat fenntartják, és nem adnak valós felelősséget a régiók kezébe, véli Luc Van den Brande, a Régiók Bizottságának leköszönő elnöke.
A flamand politikus, Luc Van den Brande 2008 februárjában lett a Régiók Bizottságának elnöke, és 2010 február 10-én adta át a stafétát Mercedes Bressonak (képünkön).
Új bizonyítékok szerint a régiókon átívelő koordináció még mindig nem működőképes, valamint még messze van a többszintű kormányzás (ami a Régiók Bizottságának egyik fő törekvése). Mit tart ebből saját felelősségének?
Közelítsük meg a problémát a lisszaboni stratégia felől. Nem kellene úgy beszélnünk róla, mintha az megbukott volna. A tény az, hogy: szükségünk van egy lisszaboni stratégiára, és a stratégia 2005-ös középidős felülvizsgálata is szükséges volt.
A stratégia céljai akkor is megállták, és most is megállják a helyüket. Teljesülni azonban csak akkor fognak, ha mindenki felkészült. A régióknak tehát partnerként is jobb koordinációt és közreműködést biztosítsunk.
Törekednünk kell arra, hogy ne egy föntről lefelé irányuló regionális politikánk legyen. Ami működik Svédország északi részén, nem biztos, hogy Szicíliában is megfelelő. Illúzió lenne azt hinni, hogy annak ellenére, hogy a célok globálisak, teljesen különböző területek problémáit ugyanúgy kell kezelni.
Másodszor, az Uniónak nagyobb összhangot kell teremtenie a szakpolitikái között: az EU 2020 stratégia, a kohéziós politika, és a keretprogramok végrehajtása is egytől-egyig együttműködést és koordinációt igényelnek.
Ahhoz, hogy ez létrejöhessen, nem közvetítőként vagy alvállalkozóként kell, hogy tekintsünk a régiókra, hanem tényleges kivitelezőnek kell számításba venni őket. Kutatásaink szerint azon régiók, amelyek a lisszaboni stratégiát központilag követték, és nem konzultáltak a régiókkal, rosszabban teljesítettek, mint amelyek konzultáltak a regionális és városi közösségekkel.
Ez különösképpen néhány közép-kelet-európai országra igaz. Úgy vélem, ez a probléma abból fakad, hogy ezek az országok a Vasfüggöny mögötti, nagyon centralizál rendszerből léptek át a demokráciák világába.
Hasonlóképpen, néhány „régi”, központosított rendszerű tagállam, mint például Franciaország, sem teljesített olyan jól, mint a többi uniós tagállam.
A 2009. decemberi Eurobarometer azt mutatta, hogy az állampolgárok több teret és felelősséget akarnak a regionális hatóságok kezébe adni. Amire szükségünk van, azt én úgy nevezem, hogy „szerződéses együttműködés”. Vagyis a kormányzás szintjei közötti szerződéses felelősség megosztása.
Ezért gondolja azt, hogy a lisszaboni stratégia kudarcának elsődleges oka abban rejlik, hogy nem tudta a régiókat és a városokat is bevonni a folyamatokba?
Ez az egyik fő ok, de nem az egyetlen. Egyértelműen a városok és régiók felelőssége is, hogy minden működjön. Néhány régió nem felelt meg ennek a felelősségnek.
Vannak példáink arra, amikor különböző régiók majdnem ugyanolyan projekteket, ugyanolyan finanszírozással vállaltak magukra, néhányan közülük mégis sokkal jobban teljesítettek, mint mások. Ez hozzáállás és szerkezeti reform kérdése is.
Fel kell ismerni, hogy a helyi, városi és regionális szintek nem csak, hogy elsőként találkoznak a migráció, a munkanélküliség és a klímaváltozás okozta problémákkal, de elsőként is kell megoldást találniuk rájuk.
Ez az oka annak, hogy kezdeményeztük például a Polgármesterek Szövetségének létrehozását. A Szövetségen belül 1000 európai polgármester kötelezi el magát, hogy együttműködjenek az ilyen problémák kezelésében.
A Lisszaboni Szerződés megfelelő eszköz arra, hogy nagyobb befolyást biztosítson a régióknak?
Szerintem lefolytatták az intézményi vitát legalább a következő évtizedre vonatkozóan. Most az a kérdés, hogy hogyan kormányozzuk Európát. Ehhez új hozzáállásra van szükségünk.
Tudjuk azt, hogy rengeteg (18 millió) ember dolgozik helyi és regionális szinteken. Tudjuk, hogy a közkiadások harmadát városi és helyi közösségek finanszírozására fordítják. Tény, hogy a közösségi beruházások kétharmada közvetlenül kapcsolódik helyi és regionális közösségekhez. Ilyen körülmények között új gondolkodásmódra van szükség ahhoz, hogy ezen szereplőket be tudják vonni a folyamatokba.
A Lisszaboni egy olyan szerződés, amely keretet biztosít ehhez.
Milyen eszközzel például?
A Lisszaboni Szerződésben először jelent meg alapvető uniós célkitűzésként a „területi kohézió”. Valójában, már kiváló eszközeink vannak arra, hogy ezen célokat beteljesítsük. Ilyen például az európai területi együttműködési csoport (European Grouping for Territorial Cooperation, EGTC), és az Interreg határon átnyúló kezdeményezések is.
Új együttműködési formaként jelent meg azonban, hogy a közös határvonal nélküli régiók is dolgozhatnak együtt. Szerintem ez fontos a határon átívelő együttműködés fenntarthatósága szempontjából. Jelenleg például egy spanyol (La Rioja) és egy lengyel régió (Pomorskie) működik együtt.
Szóval azt reméli, hogy a Lisszaboni Szerződéssel az Unió a többszintű kormányzás felé mozdul el? Feltéve, hogy a régiók kezdeményezőbbek lesznek például az EU 2020 stratégia befolyásolásában?
Én mindössze azt állítom, hogy a hiteles európai döntéshozatal kialakításához, a régióknak elsősorban saját hitelességüket kell megteremteniük. Vagyis én a régiók és a városi közösségek nagyobb „önfelelősségét” támogatom.
Úgy vélem, mindez beletelik egy kis időbe. Tudomásom szerint azonban már most, 2010 elején is, Európa minden táján látjuk, hogy van igény és hajlandóság a változtatásra. Érzésem szerint régiós és uniós szinten is elismerik, hogy az új EU 2020 stratégia csak akkor lesz működőképes, ha a kormányzás minden szintjét belevonják.
A lisszaboni stratégiával a régiók cselekvőképesebbek és magabiztosabbakká válnak. Az együttműködés divatos szó volt a múltban, de most „szerződéses együttműködésről” beszélünk – amely meghatározott felelősséget és kötelezettséget ró a régiókra, hogy eredményesen működjenek.
Az új hozzáállást egyik apró jele, hogy 2009 októberében útjára indítottuk az „Európai Vállalkozói Régiók” versenyt. Az elmúlt évben 31 pályázat érkezett. Valóban stratégiai programok versenyeznek egymással. Ez a szellemiség, amit keresünk. Célja megmutatni azt, hogy a régiók hogyan tudják kihasználni előnyeiket, összefogni azokat, és fejleszteni.
Mikor a 2013 utáni regionális politika jövőjét nézzük, és szerződéses együttműködésről beszél, arra gondol, hogy a célok és a mérföldkövek elkerülhetetlenek?
A Strukturális Alapok és a kohéziós politika néhányak szerint a múlté. Én ezzel nem értek egyet.
A kohéziós politikának az Unió alapvető fejlődése érdekében kell megmaradnia. Minél jobban fejlődik a szomszédságunkban lévő régió annál jobb nekünk. Határozottan ellenezzük a kohéziós politika „re nacionalizálását”. Mások ezt támogatják. Szerintünk visszalépés lenne.
Ugyanakkor kreatívnak kell lennünk. El kell gondolkodnunk arról, hogy milyen anyagi eszközöket lehet kohéziós célokra fordítani. Úgy vélem, hogy a jelenlegi támogatási rendszer fenntartása mellett, a lassan fejlődő régiók felzárkóztatásának érdekében újra kellene gondolnunk a fiskális eszközöket.
Mi a helyzet a spanyol elnökséggel? Gondolja, hogy az erősen regionalizált Spanyolország, törekedni fog a változásokra és katalizátora lesz a dinamikusabb regionális politikának?
Szerintem ez nagy lehetőség. Azt szerettük volna, ha a területi párbeszédre már az év elején sor kerül, és a folyamatok így már korán lendületet nyernek. Ne felejtsük el, hogy a spanyolokat a belgák követik majd, akiknek valószínűleg szintén erős befolyásuk lesz a regionális politikára. A következő két elnökség fontos lesz ebből a szempontból.
A két regionális, illetve szövetségi berendezkedésű tagállam véleményem szerint a régiók szerepének növelését célozza majd üzeneteiben és iránymutatásaiban.
Nincsenek nagy elvárásaink. A várakozásaink a realitás talaján állnak.
Mi a helyzet az új regionális politikáért felelős biztos, Johannes Hahn céljaival? Ő azt ígérte, hogy az EU 2020 stratégiában kulcsfontosságú szerepet kapnak a régiók. Ez reális cél?
Két dolgot kell látni: a regionális, és a kohéziós politikát is fejleszteni kell, tekintet nélkül az EU 2020 stratégiára. Fontos, hogy alkalmazkodjanak a körülményekhez, rugalmasabb legyenek.
Szükséges azonban az is, hogy az új stratégia egyik legfontosabb pillére legyen. Az Unió költségvetésének több mint egy harmadát a Strukturális Alapokra és a regionális politikára fordítjuk. Valószínűleg ez az egyik legkézzelfoghatóbb politika. A hozzáadott értékét tekintve pedig ez mutatja, hogy az Unió mit tudott az embereknek adni.
Szerintem Hahn biztos jó benyomást tett. Talán kicsit túl megfontolt volt a bizottsági meghallgatáson, de ő olyan országból jött, ahol a régiók felelősségvállalása vitathatatlan. Szerintem a változások mellet fog kiállni. Biztos vagyok benne, hogy nem csak ő, de az [Európai] Bizottság elnöke, [José Manuel] Barroso, és a belső piacért felelős biztos, a francia Michel Barnier is hasonlóan gondolkodnak. Ők mindnyájan erősen elköteleződést mutattak a régiók irányába.
Az EU 2020 nem fog működni anélkül, hogy nem kapcsolódik a régiókhoz és a kohéziós politikához.