PARTNEREINK
Hamarosan:
Törökország megegyezést kötött Iránnal arról, hogy alacsony-dúsítású urániumot vesznek át tárolásra az országtól, melyért cserébe egy orvosi kutató reaktorban használandó fűtőelemeket bocsátanak a rendelkezésükre. Ez azt sugallja, hogy Ankara kiábrándult Európából, és Törökország háború utáni partnersége a Nyugattal véget érhet, írja Sinan Ülgen a Közgazdaságtani és Külpolitikai Tanulmányok Központjának elnöke.
Forrás: Közgazdaságtani és Külpolitikai Tanulmányok Központjának (EDAM)
Szerző: Sinan Ülgen
Sinan Ülgen, az isztambuli Közgazdaságtani és Külpolitikai Tanulmányok Központjának (EDAM) elnökének kommentárja.
„Nem dicsérték meg Törökországot a transz-atlanti szövetség tagjai a Brazíliával együtt létrehozott üzletet illetően, mely szerint Irán 1200 kilogramm alacsony-dúsítású uránt szállít Törökországba tárolásra, cserébe az orvosi kutató reaktorban használandó fűtőelemekért.
Első pillantásra talán udvariatlannak tűhet ez a reakció, hiszen a május 17-én nyilvánosságra hozott megegyezés nagyon hasonlít arra, amelyet az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja és Németország ajánlott Iránnak októberben.
A nyugati fővárosok reakciója azonban érthető, hiszen Ankara és Brazília nagyszabású diplomáciai puccsot hajtott végre. Először is, bár a két megegyezés feltételei nagyon hasonlóak, a hathónapos időintervallum alapvetően megváltoztatta a várható kimenetelt.
Ha Teherán októberben elfogadta volna ezeket a feltételeket, meg kellett volna válnia alacsony-dúsítású uránjának közel 80%-ától, így túl kevés maradt volna nukleáris fegyver készítésére.
Most, a további hathónapnyi urándúsítás eredményeképpen Iránnak majdnem kétszer annyi alacsony-dúsítású uránja van. Most már feladhat 1200 kilogrammnyi hasadóanyagot, és még mindig elég marad egy atombombához.
Másodszor, a megegyezés nem igazán érinti a nemzetközi közösség fő aggályát: Teherán nem kötelezte el magát, hogy növelje a nukleáris programjával kapcsolatos transzparenciát, illetve, hogy leállítsa a dúsítást.
Még jelentősebb azonban, hogy a trilaterális megegyezés időzítése az Egyesült Államok által vezetett erőfeszítések ellen dolgozik. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában törékeny konszenzus jött létre az Irán elleni szankciók új körének támogatása mellett; amit Ankara és Brazília tett, lényegesen meggyengítette a szankciók alapját és a kampányt. Ez cserébe erősíti a félelmet, hogy Irán továbbra is ellenáll majd minden olyan megegyezésnek, mely a nukleáris programjának aggasztóbb pontjaival foglalkozik.
Miért vállalata Törökország, hogy ad még egy esélyt Iránnak, és ezzel szembehelyezkedik hagyományos szövetségeseivel?
Ez több mint az új szankciókkal kapcsolatos ellenérzés, bár Törökország vezetői egyértelműen kifejezték ellenkezésüket. Ankara már rég időt kért a diplomatikus kapcsolatok további fejlesztésére Iránnal kapcsolatban; most már eredményt is fel tud mutatni, mely igazolja stratégiáját.
Más oka is van azonban Törökország hazardírozásának, amely közvetlenül az EU-hoz köthető.
Az Iránnal kötött megegyezés az Igazság és Fejlődés pártja által bevezetett új török külpolitika alapvető változtatásainak bizonyítéka. Az új Törökország olyan regionális hatalom akar lenni, melynek globális agendája van, és eszerint is cselekszik. Széleskörű víziója már nem a Nyugattal teljes integrációban létező Törökországról szól, mely ösztönösen igazodik a Nyugathoz.
Az egyre nagyobb teret nyerő egyetértés szerint Törökország regionális hatalom és agenda alkotó szereplő, és képes arra, valamint szükséges is, hogy a Nyugattal szemben is érvényesítse érdekeit ebben a szerepben.
Ez a gondolkodásbeli változás a tényezők komplex összjátékaként alakult ki, kezdve a politikai iszlámban gyökerező uralkodó párt politikai preferenciáitól a robusztus gazdasági növekedésen át a nemzetközi rendszerben feltörekvő új regionális hatalmakig.
A legnagyobb hatás azonban az Európából való kiábrándulás. Ankarát frusztrálják a Brüsszellel való egyeztetések, és úgy vélik, az EU-csatlakozás egyre távolabb és távolabb kerül tőlük a megoldatlan ciprusi helyzet okán, valamint mivel a francia Nicolas Sarkozy-hez hasonló EU vezetők folyamatosan megkérdőjelezik Törökország alkalmasságát erre. Az eurózóna gazdasági nehézségei tovább csökkentik az EU-ba vágyódást.
Ennek eredményeképpen Törökország és a Nyugat közötti, a háborút követő partnerségnek vége szakadhat. Az EU-csatlakozás valós lehetőségétől megfosztva Törökország prioritása, hogy megalapozza saját szerepét mint regionális hatalom, lehetőség szerint, de nem szükségképpen a Nyugat támogatásával”.