Hirdetés
Az Európai Unió és Oroszország kapcsolatait csak az elmúlt évben is sok olyan nemzetközi esemény terhelte, ami nemhogy nem segítette, de tovább nehezítette a két térség kapcsolatainak szorosabbra fűzését. A grúziai háború, a pénzügyi és gazdasági válság, az Ukrajnával fennálló gázvita és a csehországi radarállomás ügye jelenleg is terheli a viszonyt.
Christopher Weafer az Europe’s World-ben publikált írása arra keresi a választ, hogy vajon könnyebb tárgyalópartnerré válik-e Moszkva azáltal, hogy a gazdasági válság megtépázza az uráli óriás gazdasági erejét.
„Amikor 2008 júliusában az olaj hordónkénti ára elérte a 147 dollárt, Oroszország naponta körülbelül 1,3 milliárd dollár bevételhez jutott energiaexportjából. Mára ez leesett napi 500 millió dollárra, Oroszország pedig megrendült, mert úgy tűnik, gazdagságának fő forrása veszélyben van. Vajon ez változáshoz vezethet-e, különösen az Európai Unióval szembeni, gyakran nehézkes viszony újraértékelésében?” – teszi fel a kérdést Christopher Weafer.
„Az EU-orosz kapcsolatot az utóbbi évtizedben az együttműködés periódusainak és a konfrontációk epizódjainak sora jellemezte. […] Az EU azt remélte, jobb hozzáférést nyer Oroszország természeti kincseihez, pénzügyi piacaihoz, továbbá egy politikailag nyitottabb rendszer kifejlődését szerette volna látni, amelyben az ellenzéki pártok kiemelkedő szereppel bírnak. Európa több nemzetközi politikai kérdésben Moszkvával egy táborban volt, ezzel egy időben azonban elégedetlenségének adott hangot az Oroszországban uralkodó obstruktív bürokrácia, a korrupció, a túl erős állami irányítás, és a törvény uralmának hiánya miatt. Az oroszok, köztük a korábbi elnök, jelenleg miniszterelnök Vlagyimir Putyin, részükről azt kifogásolták, hogy az Oroszországba EU-ból érkező befektetések számottevően nagyobbak, mint amennyi orosz befektetést az EU-ba engednek.”
Weafer szerint a fenti ellentétek elsimítására egyfajta megoldásként szolgálhat, ha a két fél kapcsolatát pusztán a kereskedelmi egyezmény szintjén tartanák. „Ugyanakkor egy ilyen kapcsolat egyik félnek sem állna hosszú távú érdekében. Egyértelműen sokkal jobb lenne, ha erősebb gazdasági, kulturális és politikai kapcsolatot építenének ki […]”.
A stratéga és számos elemző úgy látja, hogy a gazdasági válság összehozhatja a két felet: „Egyesek az orosz oldalon azt remélik, hogy az EU egyre erősebb energiaszüksége majd lebontja a kereskedelmi és befektetési gátakat, melyek Oroszország stratégiai iparágainak fejlődését visszatartják.”
Weafer úgy látja, hogy Oroszországban a vezetés hosszú távú reformokon dolgozik. A többek között „szerteágazóbb gazdaság, a [külföldi] termékektől való kisebb függés, a nagyobb vagyonelosztás, a bővített társadalmi infrastruktúra, és a nagyobb politikai viták” kialakítását szolgáló Putyin-i reformoknak legalább 20 évre van szükségük, hogy kifejtsék hatásukat. „Putyin azonban azt is mondta, hogy mielőtt előrehaladnának a reformokban és mielőtt pénzt költenének az új iparágakra, a szovjet időkből és az 1990-es évekből örökölt problémákat kell megoldani. Úgy gondolta, az állam a legmegfelelőbb intézmény e fejlődés irányítására, mivel az 1990-es években a magántársaságok kudarcot vallottak.”
A stratéga rámutat arra, hogy Putyin nyolc éves elnöksége alatt a Kreml elsősorban Oroszország nemzetközi helyzetét, stratégiai iparágainak és a kormány hatalmának helyreállítását tűzte ki célul. Olyan reformokra, mint például az energiaiparba való „befektetés szabályainak” meghatározására, nem jutott idő. Putyin elnöksége egyfajta „előkészületi” fázis volt, míg a szükséges reformok meghozatala Medvegyevre vár. Az új elnököt azonban olyan problémák kötötték le, mint például az Ukrajnával való újabb gázvita, vagy a Grúziával folytatott háború. „Most az orosz kormány elsődleges prioritása, hogy megőrizze a hazai gazdasági és társadalmi stabilitást, miközben átvészeli a globális válságot. Ebből a szempontból a 20 éves terv egy-két évvel kibővült. De továbbra is napirenden marad, a válság pedig ösztönző erővel hat rá. ”
Weafer szerint Oroszországot az utóbbi évtizedekben mindig egy-egy (gazdasági) válság vitte arra, hogy komoly változást produkáljon. „Az 1980-as évek végén a hanyatlás komolyan hozzájárult a Szovjetunió bukásához, míg az 1990-es évek végi válsággal befejeződött a szovjet érából a modern Oroszországba való átmenet.”
Az EU és Oroszország viszonyát időnként beárnyékoló energiaviták most már véget kell, hogy érjenek, írja az Uralsib Capital stratégája. „A stratégiai iparágakról szóló törvény tavaly májusi aláírásával Oroszország végre létrehozta új befektetési szabályait. Reális módon, a Kremlin sosem engedélyezett volna a stratégiai iparágakat érintő semmilyen komoly befektetést, amíg ezek a szabályok meg nem születnek. Oroszország most gyorsan olyan nagyobb projektek előmozdításán fog munkálkodni, mint például a yamal-i gázvezeték fejlesztése; egy olyan projektén, amely évente akár 250 milliárd köbméter gázt tud termelni. Ez az ország jelenlegi termelésének csaknem felével egyenlő. ”
Mindkét félnek szüksége van erre a projektre: Oroszországnak az egyre csökkenő termelés, Európának pedig növekvő energiaszükséglete miatt, írja Weafer, majd hozzáteszi, hogy a 200 milliárd dolláros beruházást Oroszország nem lenne képes egyedül véghezvinni.
Így a két fél közös érdeküket szem előtt tartva és egymásban megbízva javíthatják kapcsolatukat úgy, hogy ez hosszútávon mindkettejük számára előnyös lehet.
Europe’s World: Why EU-Russia frictions look to set to end (2009. nyár).
