Hirdetés
„2009 nyara kétségkívül rossz volt […] a NATO-vezette Nemzetközi Biztonsági Támogatási Erők (ISAF) számára Afganisztánban. A harcok idén nyáron való felerősödése a csapatokat adó országok többségében vitákhoz vezettek arról, hogyan látják Afganisztán jövőjét és az ő szerepüket benne.” – olvasható a The Finnish Institute of International Affairs munkatársainak elemzésében.
„Az Egyesült Államokban az afganisztáni konfliktust [egyre jobban] „Obama háborújaként látják.” – írja Toby Archer, a tanulmány szerkesztője. A kutató emlékeztet arra, hogy Barack Obama, amerikai elnök Stanley A. McChrystal személyében új, a tervek szerint agresszívabb stratégiát folytató parancsnokot nevezett ki az afganisztáni hadműveletek élére, illetve további 21.000 katona küldését jelentette be.
Európa kevésbé határozott afganisztáni szerepvállalásának jövőjét illetően, azonban egységes álláspontot itt sem találunk. „Ezen országok közötti különbségek a [küldött] katonák számának megfelelően rendeződnek: a nagytól a viszonylag kicsiig, illetve annak függvényében, hogy a csapatokat Afganisztánban hova telepítették.”
Aki eddig a legtöbbet áldozta Európában
A második legtöbb csapatot küldő Nagy-Britannia már a kezdetektől (2001 ősze) fogva részt vett az afganisztáni hadműveletekben, részvételének hazai megítélésében azonban csak néhány évvel ezelőtt mutatkozott komoly változás. David Richards altábornagy, a NATO-csapatok korábbi (2006 nyara) parancsnoka a brit hadsereg helyzetét úgy jellemezte, mint „a legsúlyosabb harcok Korea óta”. Toby Archer szerint Nagy-Britanniában ez rázta fel a háborúról folytatott vitákat.
„Mindenekelőtt a halálesetek száma nőtt jelentősen. 2001 és 2005 között mindössze öt brit katona halt meg Afganisztánban, akiknek többsége baleset vagy öngyilkos merénylet áldozata volt. 2006-ban azonban 39 katona vesztette életét; ez a szám 2007-ben 42-re, 2008-ban 88-ra nőtt, [jelen tanulmány] írásáig pedig késő-szeptemberben a 2009-ben elhunytak száma már elérte a 81-et.” – szemlélteti a brit szerepvállalás árát a szerző.
Az elemzés szerint a brit részvétel eleinte „nem volt politikailag ellentmondásos”, lévén, hogy konzervatívok és balliberálisok egyaránt találtak egy-egy célt (kábítószer-ültetvények felszámolása, afgán nők emancipációja), melyekért síkraszállhattak, illetve hogy az ENSZ is jóváhagyta a műveleteket. „A harcok 2006-os fellendülése kezdte megtörni ezt a politikai egyensúlyt”.
Archer ezt két dimenzióban véli felfedezni. Egyfelől komoly belpolitikai vitát kavart a brit katonák gyenge ellátása és a Munkáspárt vezette kormány afganisztáni politikájának egésze, másrészt feszültség támadt a szövetségesek, elsősorban a britek és a németek/franciák között az erőfeszítések mértékével kapcsolatban.
A szerző továbbá hozzáteszi, sokáig a brit szerepvállalás oka sem volt teljesen egyértelmű. „Végül, a kormány egészen mostanáig nem adott érthető okot arra, Nagy-Britannia miért harcol Afganisztánban. Eredetileg az al-Káida megsemmisítéséért, azonban a demokratikus intézmények létrehozása óta a szövetségi összetartást, ópium visszaszorítását, a nők emancipációját, Dél-Ázsia stabilitását, s még a brit hadsereg morálját mind sugallták a részvétel okaiként.” – hangsúlyozza a kutató. Archer egyúttal megjegyzi, a brit kormány jelen érvelése, miszerint az ottani harcok „meggátolják a terrorizmust az Egyesült Királyság utcáin”, nem túl meggyőzőek a közvélemény számára.
Feszültségekkel teli Berlin
Bár Németország a harmadik legtöbb csapatot küldő ország, szerepvállalását komoly kritika övezi nemcsak otthon, de a szövetségesek között is. Egyfelől a német kormány „részben az iraki háború [után] az USA-val való kapcsolatok újjáépítése” szándékából növelte az Afganisztánba küldött katonák számát. Másfelől viszont a németek gazdasági újjáépítésre és civil-katonai együttműködést nyomatékosító hozzáállása nagyban különbözik az amerikaiakétól, akiket előbbiek „az erő aránytalan használatával” kritizálnak, írja Timo Behr, a tanulmány társszerzője.
„A Bundeswehrt […] rendszeresen kritizálták, amiért vonakodott aktívabb katonai szerepet vállalni, és amiért engedte, hogy az egykor békés északi szektor biztonsági helyzete megromoljon. Két sajátos pontra fókuszált a szövetséges kritika: Németország csapatainak az instabil délre való mozgósításának elutasítása és Németország széleskörű „nemzeti fenntartásai”. E fenntartások a Bundeswehr bevetésének „stabilizáció misszióként” való értelmezésére épülnek és szigorúan korlátozzák a német csapatok azon képességét, hogy erőt alkalmazzanak, vagy ellenségüket üldözzék.” – olvasható az elemzésben.
A kutató úgy látja, bár a német kormány elkezdett kommunikálni a közvélemény felé az afganisztáni helyzetről, elérvén ezzel a misszió támogatottságát és valószínűleg további csapatok küldését, a problémák ezzel nem oldódtak meg. „A szövetséges nyomás, az északi romló biztonsági helyzet északon, és a német csapatok elleni támadások erősödése [együtt] a Bundeswehr mindinkább támadó szerepét eredményezték. […] A Bundeswehr békefenntartó erőből válságreagáló és harci erővé való átmenete óriási feszültséget helyez Németországra és katonai létesítményére – anyagilag, szervezetileg és szellemileg [egyaránt]. ” – hangsúlyozza Behr.
Párizs, a néma támogató
„A francia részvételt – annak tartósságát valamint viszonylag kis mértékét – nem érthető meg, ha nem [nagyobb] összefüggésben nézi az ember: először is a NATO katonai struktúrájához való francia „visszatérés”, másodszor pedig a másutt külföldön szolgáló francia katonák számának jelentősége [összefüggésében].” – világít rá elemzésében Matthieu Chillaud, The Finnish Institute of International Affairs külső munkatársa.
„Közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a francia közvélemény jelentősen ellene van az Afganisztánban való francia részvételnek, ez a vélemény pedig felerősödik, bármikor francia katonák haláláról vagy megsebesüléséről vannak hírek.” – utal a háború hazai értékelésére Chillaud, kiegészítvén ezt a katonai vezetőség vonakodásával. „Meglepő módon jelentős számú francia tábornok – azzal összefüggésben, hogy egy nem régi védelmi Fehér Könyv a francia hadsereg drámai zsugorodása mellett érvel – a francia katonák visszavonását kérte.”
„Az Afganisztánban folytatott francia politikáról szóló hazai viták viszonylagos hiánya a francia alkotmányos modellből következik. Az ötödik köztársaság 1958-as kikiáltása óta […] a francia elnök a külügyeket és a védelmi kérdéseket az ő domaine réservé-jévé [saját magának fenntartott területévé] tette, az Afganisztánban való francia részvétel pedig nem kivétel ezen íratlan szabály alól. Így nincs igazi nyilvános vita, legalábbis a többi, az ISAF-ot erőkkel támogató országban zajló vitákhoz hasonlítható.” – írja a francia kutató.
A szerző emlékeztet, mivel Franciaországot kevésbé veszélyezteti a „koporsó faktor”, vagyis a végrehajtó hatalom közvélemény, politikai ellenzék, vagy katonai létesítmény általi befolyásolása, komoly változás a következő, 2012-ben tartandó elnöki választásokig nem várható. Ugyanakkor azt is megjegyzi, a nagyobb pártok között hallgatólagos egyetértés van az Afganisztánban való francia jelenlét megőrzését illetően.
A megbízható szövetséges
„Irakhoz képest az Afganisztánban való olasz részvételről szóló hazai viták kevésbé voltak hevesek, két okból kifolyólag. Először, az olasz kormány az afganisztáni missziót egyértelműen a terrorizmus elleni globális harchoz kötötte, tehát osztotta Obama elnök „szükség háborúja” elképzelését. Másodszor, a mai napig egyetlen drámai esemény sem történt, amely mélyen felkavarta volna az olasz közvéleményt.” – fejti ki Barbara Zanchetta, a finn kutatóintézet munkatársa.
Olaszország részvétele a NATO-misszióban nem kérdéses, a küldetés céljai és okai felől azonban van némi bizonytalanság, véli az elemző. Egyfelől, a NATO-szerződés értelmében a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után az USA szövetségeseivel együtt került háborúba, vagyis Olaszország is érintett a konfliktusban.
Másfelől viszont az olasz ellenőrzés alatt álló területek szomszédságában egyre erősebb harcok alakultak ki, melyek az olasz kontingenst erőteljesebb akciókra kényszerítették. Emiatt Olaszország szeretne választ kapni arra, pontosan mi is az olasz csapatok szerepe a nemzetközi misszióban, melynek végső célja felől továbbra sem biztosak.
A doktor és szomszédja
„A finn csapatok fő tevékenysége az újjáépítés és a civil-katonai együttműködés. Ezt a modern finn békefenntartás korrekt modus operandi-jának [eljárásmódjának] tekintik. Finnország továbbra is tartja Urho Kekkoken, [...] elnök 1961-es gondolatát, mely szerint Finnország a nemzetközi ügyekben egy doktor, és nem egy bíró.” – írja hazájáról Valtteri Vuorisalo, elemző. A finn csapatokat ért támadások gondolkodóba ejtették a hazaiakat országuk részvételével kapcsolatban, szomszédjaikhoz, a svédekhez hasonlóan. Az elemző szerint a finn vezetés példát vehetne Svédországról, ahol a részvételt a parlament évenként megtartott szavazásához kötik.
The Finnish Institute of International Affairs: Afghanistan’s Hard Summer: The Impact on European Troop Contributing Nations (2009.09.29.)
