Hirdetés
Az interjú rövidített, angol nyelvű változatát itt olvashatja.
Excellenciás úr, gratulálunk a mai kinevezéséhez. Dmitry Medvedev lett oroszország új elnöke. Hogy értékeli, miként fognak hatni országára a vezetésében bekövetkezett változások.?
A mai napot később történelmi jelentőségűnek fogják értékelni. Az egyik demokratikusan megválasztott elnök átruházta hatalmát Oroszország demokratikusan megválasztott új elnökére. Ami ezt a korábbi beiktatásoktól megkülönbözteti az, hogy nyolc évvel ezelőtt, amikor Vladimir Putyin először hivatalba lépett, elődje Boris Jelcin már visszavonult. Most a még szolgáló elnök nyomdokaiba lép az utódja. Ez egyben azt is jelenti, hogy Putyinnak, ahogy azt nyíltan ki is jelentette, nem áll szándékában elhagyni a politikai életet, aktív marad, valószínűleg miniszterelnökként, de erről a holnapi nap folyamán többet fogunk megtudni.
Többen is arról számoltak be a múlt héten, hogy Putyin elnök olyan határozatokat hozott, amelyek a helyi önkormányzatok feletti felügyeletet inkább a kormány ellenőrzése alá utalják, és részben kivonják az elnöki hatáskör alól.
Nem történt alkotmánymódosítás, és az Alkotmány igen expliciten határozza meg a föderális és a regionális központok közötti hatalommegosztást. A kormány hatásköre mindig is igen széles volt a jelenlegi Alkotmány értelmében, amelyet 1993-ban egy népszavazás fogadott el. Putyin is igen erősen hangsúlyozta, hogy nem áll szándékában az egyes pozíciók között hatásköreit semmilyen módon megváltoztatni. A tény, hogy Putyin és Medvedev már 17 éve ismerik egymást és dolgoztak is együtt, úgy gondolom, elegendő alapot szolgáltat, hogy olyan munkaviszonyt feltételezzünk közöttük, amely két, sok területen hasonló nézőpontot és célokat valló politikus között kialakulhat.
Egyes elemzők két erős személyiság konfliktusát jósolják…
Engedje meg, hogy oroszul válaszoljak ezekre a jóslatokra. Van erre egy nagyon rövid válasz oroszul: Не дождетесь (“Ezt nem fogja senki megérni”). Ne várják, hogy ez megtörténhet!
Amikor e hatalomváltási folyamat különlegességéről beszélt nem említette, hogy valójában nem volt vita arról, hogy ki is kapja meg a hatalmat. Egyesek sajnálatukat fejezték ki emiatt, mivel véleményük szerint ez nem a jól működő demokrácia jele.
Oh! Úgy véli, hogy a jól működő demokrácia jele az, hogy az eredmény valahol lóg a levegőben és nem a szavazatok száma dönt, hanem a Legfelső Bíróság, ahogy az 2000-ben egy országban történt? Vagy tán az az igaz demokrácia, amikor a miniszterelnöki posztot minden szavazás nélkül az egyik személy a másiknak átadja, ahogy az egy másik országban néhány hónappal ezelőtt történt?
Azt a tényt sem említette, hogy Oroszország az olajbevételeknek köszönhetően jelenleg sokkal erősebb gazdaságilag. Mennyire fontos ez a tényező?
Nem tagadom, hogy az olaj magas ára, amelyet természetesen nem Oroszország határoz meg, Oroszország számára jelentős reformok beágyazását jelenti. De egy ennél sokkal többoldalú képet szeretnék önnek mutatni Oroszország gazdaságáról. Jelenleg a GDP kétharmadát nem az energiaszektor szolgáltatja. Az orosz GDP háromnegyedét a magánszektor termeli ki. És valóban, a kormány célja, hogy gazdaságpolitikájában egyre kevésbé támaszkodjon az olaj- és gázexportra, hanem elsősorban az innovációs szektorok, nanotechnológia, high-tech fejlesztését, és infrasrtukturális beruházásokat, közlekedésfejlesztést finanszírozza a magas világpiaci áraknak köszönhető bevételekből. Oroszország óriási területi kiterjedése miatt bármilyen infrastrukturális beruházás nagyon költségigényes.
Medvedev elnök beiktatásával egyidőben jelentősen növekedtek a fogyasztói energiaárak. A média szerint mintegy 40%-al…
Tizennégy, nem negyven! Az orosz kormány néhány éve bejelentett hosszú távú célkitűzése, hogy világpiaci szintre emeljen bizonyos hazai energiaárakat. Ez természetesen nem történhet egyik pillanatról a másikra. Ez olyasmi, amire a nyugati partnereink az EU-ban, vagy bárhol máshol, a WTO csatlakozáskor is, folyamatosan felhívják a figyelmünket. Nem egy népszerű lépés, de elkerülhetetlen.
Az EU-Oroszország csúcs jövő hónapban lesz Szibériában, Khanty-Mansiisk-ban. Úgy véli, addigra sikerül a Litvánia által az új jogi alapra emelt kapcsolatokkal szemben felvetett akadályokat megszüntetni?
Nem szeretnék erről spekulációkba bocsátkozni. Ebben a kérdésben türelmesek vagyunk.
Kinek van jobban szüksége erre a megállapodásra?
Nincs jobban szükségünk erre az együttműködésre, mint az EU-nak. Mindkét fél kölcsönös kívánsága volt, hogy ezeket a tárgyalásokat elindítsuk, és új szerződést írjunk alá. Mielőtt erre a következtetésre jutottunk, jónéhány egyeztető ülést rendeztünk közösen, ahol minden lehetőséget átvettünk. Megnéztük a más országokkal folytatott gyakorlatot – az USA, Kína, Japán, Svájc, Norvégia tekintetében – mindegyiknek megvan a maga jellegzetessége. Kína jelenleg „megerősített Társulási és Együttműködési Megállapodásról (TEM)” tárgyal. Az Egyesült Államok ilyesmire soha nem is gondolt. Svájcnak egészen más a megközelítése, több szektorális egyezményt köt, összefogó jellegű megegyezés nélkül.
Arra a következtetésre jutottunk, hogy nem a jelnelegi TEM-ünket kellene foltozgatni, vagy szektorális megállapodásokkal kiegészíteni, hanem egy új Stratégiai Partnerségről szóló Szerződést kell létrehoznunk, ez a provizórikus elnevezés. 2006-ban neveztek ki az orosz kormány főtárgyalójának és jelenleg is várok a tárgyalópartnereimre.
Van egy nyilvánvaló akadály – Egyetlen ország, Litvánia álláspontja
Igen, pontosan. Ez nem az EU és Oroszország közötti vita, hanem az EU-n belüli probléma. Úgy fogalmaznék, hogy ez 26 tagállam vitája a 27.-el.
Litvánia a Szovjetunió része volt, hasonlóképpen Grúziához. Tegnap a grúz miniszterelnök-helyettes Temur Iakobashvili azt mondta Brüsszelben, hogy az országa nagyon közel áll ahhoz, hogy háborúba keveredjen Oroszországgal. Ez nem javítja az elnöki beiktatás hangulatát.
Nézze, nem osztom a grúz miniszterelnök-helyettes véleményét, de részben igaza van. Valóban fenyeget a háború a Dél-Kaukázusban, de ez nem Oroszország és Grúzia háborúja. A fenyegetés azért van jelen, mert Grúzia erőszakkal próbálja rendezni az Abházia, Dél-Oszétia és közötte fennálló vitákat. Ez a VALÓS fenyegetés. Ezért igyekszik Oroszország felhívni az EU figyelmét erre a szituációra. Lavror Külügyminsizter úr személyesen tette ezt meg, amikor az EU Trojkával találkozott április 29-én. Ezért dolgozom itt és más fórumokon tárgyalópartnereimmel.
Ez az egyetlen oka, hogy Abháziában megnöveltük az orosz békefenntartók számát, minden tekintetben betartva a békefenntartó misszióról szóló 1994-es moszkvai megállapodást. Valójában a számok magukért beszélnek: A megállapodás 3000 fős kvótát határozott meg. Gyakorlatban 2000-an voltak, amelyet most 500 fővel erősítettünk meg. Vagyis még mindig 500-al kevesebb békefenntartó tartózkodik a térségben, mint amennyit az egyezmény engedélyez. A csapatok megerősítését a békefenntartó hadtest parancsnoka is szükségesnek tartotta, mivel Grúzia egyre több katonával van jelen illegálisan a Felső Kodori szorosban, amely Abházia egyetlen olyan része, amely grúz ellenőrzés alatt van, és ezzel fenyegetést jelent Abháziára.
Grúzia EU nagykövete, Salome Samadashvili azt mondja, hogy az orosz békefenntartók részt vesznek a konfliktusban és ezt nem lehet pártatlannak nevezni.
Ez valószínűleg az ő személyes véleménye, de ha ez megegyezik a grúz kormány álláspontjával, akkor ezt nem osztja a nemzetközi közösség és semmiképpen sem esik egybe a konfliktus másik résztvevőjének, Abháziának a véleményével. Oroszország mást is tudna kezdeni a katonáival, minthogy békefenntartóként állomásoztatja őket Abháziában, és számos katonánkat elvesztettük az évek folyamán, akik egy igen véres háborút követően - amelyet Grúzia kezdett és elveszített - a konfliktus kiújulása ellen harcoltak.
Csatlakozna azok álláspontjához, akik szerint Grúzia amiatt feszült, mert úgy véli, Abházia inkább Oroszországhoz csatlakozna, mintsem, hogy Grúzia része maradjon?
Nem zárnám ki. Természetesen Grúzia számára nehéz vonzónak maradni az abháziaiak szemében, mikor Tbilisiből folyamatosan érkeznek a fenyegető üzenetek, amelyek inkább ellenségként, mint honfitársként kezelik őket, amelyek nem úgy tekintenek rájuk, mint azokra az emberekre, akikkel tisztázni kell a problémákat.
Az ön országát azzal vádolták meg, hogy destabilizálja a konfliktust Abháziában megtorolva ezzel Koszovó elszakadását.
Úgy vélem ez egy rossz feltételezés. Egyetértek azzal, hogy Koszovó elszakadását az abház emberek precedensként értékelik. Ez egy nyilvánvaló tény, az orosz kormány és Putyin elnök figyelmeztetett Koszovó elszakadásának valószínűsíthető hatásaira Abháziára és más régiókra nézve, de nem kizárólag rájuk. Koszovó elszakadásának legutóbbi átgyűrűző hatásait egy olyan távoli országban lehet érzékelni, mint Bolívia.
Ön alapvetően azt mondja, hogy bárki destabilizálja is Abháziát, az nem Oroszország.
Nem avatkozunk be, és akármit is teszünk, az teljesen megfelel a nemzetközi jognak és a fenálló egyezményeknek. Minden eddig megtett lépés, amelyet a gazdasági, kulturális és polgárközi kapcsolatokért tettünk csak azt a célt szolgálták, hogy csillapítsák ezen el nem ismert entitások lakosságának szenvedéseit. Ez nem elismerés, és nem is az elismerés szándékának a jele.
A Moszkva és Belgrád közötti kötelékek nagyon jó irányba fejlődtek. Idő előtti válsztások lesznek Szerbiában Vasárnap. És létezik egy Nyugat-párti, vagy EU-párti tábor. Ez egyben azt is jelenti, hogy a radikálisok az orosz-párti tábor?
Engedje meg, hogy egy általánosabb kommentárral válaszoljak. Úgy vélem nagy hiba, hogy Nyugaton az emberek felcímkézik más országok politikusait, hogy fekete-fehér képeket igyekeznek rajzolni a politikai színtérről. Ugyanezt a hibát követték el Ukrajnában is, és most Szerbiában – az egyik az Európa-párti tábor, a másik az Európa-ellenes. Nem ez a helyzet, a szituációnak sokkal több síkja és színe van. Természetesen, most, hogy Szerbiában közelednek a választások, növekszik a politikai feszültség, Koszovó minden szerb számára vérző seb. Tehát bárhogy is viszonyulnak az EU-hoz, nem hiszem, hogy lenne bármilyen politikai erő, amely érvényesülni tudna a politikai szintéren amellett, hogy feladja Koszovót.
Egyes elemzők szerint Oroszország megerősödött, de nincs túl sok barátja. Kik Oroszország barátai?
Oh! Mindenki!
Nem így értem, kérem nevezze meg őket.
Oroszországnak az a célja, hogy minden országgal barátságos viszonyt ápoljon, naggyal és kicsivel, Keleten és Nyugaton.
De miért azokkal az országokkal van a legnagyobb vitában, akik a legközelebb vannak hozzá? Már említettem Grúziát és Litvániát. Korábban Lengyelországgal voltak nézeteltérései.
Ma már nincsenek problémák Lengyelországgal, miután a lengyeleknél kormányváltás volt. Tehát ez a legtöbb esetben nem Oroszországtól függ. Litvániát tekintve úgy vélem, ezek tisztán belpolitikai kérdések, mivel amennyit hallottam, Litvánia követelései számomra igen mesterségesnek tűnnek.
Én itt Brüsszelben azt a problémát látom, hogy az EU és Oroszország közötti viták nagy része a bővítésből ered, főleg a 2004-ből. Úgy tűnik, hogy az újak közül néhányan magukkal vitték a múltjuk szellemét az Unióba, és sikerült az európai szolidaritást próbára tenniük. Nem találok kivetni valót az európai szolidaritásban. Amit viszont nem szeretek, az amikor az országomat használják tesztfelületként.
