Hirdetés
Tavaly lezajlott az Európai Innovációs és Technológiai Intézet 18 fős Igazgató Tanácsának kiválasztása. Az Ön jelölésével kapcsolatos belpolitikai viharban háttérbe szorult, hogy milyen feladatot hivatott ellátni az EIT-ben. Pontosan miből áll a munkája és milyen körülmények között dolgoznak?
Az EIT azért jött létre, hogy Európa le tudja küzdeni az, egyrészt az Egyesült Államokkal, másrészt a feltörekvő távol-keleti világgal – Japán, Kína, India – szemben, a kutatás-fejlesztés és az innováció területén kialakuló versenyhátrányt. Ehhez két gátat is át kell szakítanunk. Egyrészt túl kell lépni a nemzeti határokon, hiszen a nemzetállamok közötti falak elválasztják egymástól az egyes országok belső tudományos életét. Le kell bontani továbbá a különböző intézménytípusok közötti falakat, nevezetesen az oktatási, a kutatási és az üzleti-gazdasági téren működő intézmények között.
Az EIT-nek két fő tevékenysége van. A középpontban a tudás-innovációs közösségek (knowledge-innovation communities - KICs) létrehozása áll. A KICs-re kiírt pályázati felhíváson keresztül ösztönözhető a fent említett tudásháromszög (oktatás, kutatás, üzlet) együttműködése.
Az április elején kiírt pályázati felhívásban három témakört jelöltünk meg. Az első tudás-innovációs közösségek tehát a megújuló energia, a klímaváltozás és az info-kommunikációs rendszerek következő generációja köré épülnek majd föl. A jelentkezők olyan konzorciumot kell alkossanak, melyben legalább három ország vesz részt, és a tudásháromszög mindhárom pólusa képviseli magát.
Az Európai Uniós pályázatokhoz képest ez a kiírás több újdonságot is tartalmaz. A pályázat termék és eredményorientált, és az üzleti világgal való kapcsolat abszolút prioritást jelent. Ezt szolgálja, hogy az uniós forrás az összköltségnek csupán egynegyedét állja. Azt szeretnénk, ha üzletileg megalapozott, hosszú távra tervező együttműködések jönnének létre. Igaz, a fennmaradó háromnegyed rész a magánforrásokon kívül, megteremthetőek egyéb európai uniós, nemzeti, regionális, állami vagy alapítványi forrásokból.
Az uniós pályázatokat ismerőknek újszerű lehet továbbá, hogy a pályázati felhívás mindössze kilenc oldalas, és a beadható pályázat maximális mennyisége negyven oldal. Ennek oka, hogy ez az intézmény szakítani akar a túlbürokratizáltsággal, szakítani akar azzal a gyakorlattal, hogy olyan tömegű anyagok kerülnek elkészítésre és beadásra, amelynek a normális megítélése szinte lehetetlen.
Ezek szerint Ön jelenleg napi szinten foglalkozik a megfelelő KICs kiválasztásával?
Nem. Bár az Igazgató Tanács másfél havonta találkozik, vagyis a hasonló intézményi szervezeteknél aktívabb, nem lát el napi igazgatási feladatokat. A mi feladatunk volt megalkotni a KICs létrehozására vonatkozó stratégiát, illetve a pályázati felhívást, amely áprilisban kiírásra került.
A beadás augusztus 27-én zárul, és a beérkező pályázatok az év végéig elbírálásra kerülnek. A végső döntés így 2010 elején születhet meg. KICs pályáztatásával párhozamosan keressük az igazgató személyét, valamint zajlik az elbírálást lefolytató szakemberek szelektálása is. Ezek a szakemberek vesznek részt majd az előértékelésben, az Igazgató Tanács pedig a folyamat végén, a 3-3 legjobb pályázat kiválasztásában működik közre.
Van már információ arról, hogy eddig hány pályázat érkezett, illetve mennyire felelnek ezek meg a kritériumoknak?
Budapesten, Pozsonyban, Madridban és Wroclawban is sor került egy-egy konferenciára, ahol kifejezetten a pályázatokkal kapcsolatos felvilágosítást adtunk az érdeklődőknek. Legjobb tudomásom szerint még nem érkezett be pályázat, de azt hiszem, erre röviddel az augusztusi határidő előtt nem is kerül sor.
Nehéz megítélni, hány komolyan vehető pályázat érkezik majd. Ezeket kísérleti projekteknek tekintjük, vagyis ezek sikerétől függ, milyen javaslatot teszünk az Európai Bizottságnak további pályázatok meghirdetésére. Lényegében egyszerre kell megteremteni az EIT brand-jét, és mögé azt a know how-t, ami a tudásháromszög szereplőinek eredményes összekapcsolásából születik.
Az Ön által is többször emlegetett tudásháromszög harmadik elemére a pályázat „innovatív vállalatokként” utal. Mit takar ez a kifejezés, mit várnak az üzleti szférától?
Nagyon fontos, hogy nem pusztán technológiai innovációról van szó. Szeretnénk, ha az innovatív gondolkodás az üzleti modellben és a vállalati folyamatokban is megjelenne. A hagyományos formákat megújító üzleti kapcsolatokat szeretnénk látni. A cél, hogy egy-egy együttműködésnek társadalmi kisugárzása és eredménye is legyen.
Említette, hogy a KICs három témakörben kerültek kiírásra. Miért éppen ezt a három területet választották?
Bár a területeket nem az Igazgató Tanács választotta, hanem az Európai Unió döntése alapján örökül kapta, egyetértünk vele, hogy ezek önmagukban is fontos területek. Az igényeknek megfelelően a jövőben fölmerülhetnek újabb területek is, de erről csak az első konzorciumok felállása után, 2010 közepén döntünk. Például a biotechnológia és az egészségügyhöz kapcsolódó területek tartozhatnak a jövőbeni KICs potenciális témái közé.
Hivatalosan 2008 szeptemberében indult az EIT-ben a munka. Egyelőre itt találkoztunk a képviselői irodaházban, tehát még nem áll rendelkezésükre az Infóparkos épület. Mikor tudnak beköltözni?
Mivel egyelőre nincs apparátus, az Európai Bizottság munkatársai végzik a háttérfeladatokat. A magyar állam vállalta, hogy biztosítja a helyszínt. Ennek megfelelően egy közbeszerzési pályázat nyomán kiválasztásra került a lágymányosi Infopark E épülete. Az EIT az ötödik-hatodik emeleten kap helyet. Az épületet december elején adják át, és jövő év márciusig az Európai Unió berendezi az irodákat. Az igazgató kinevezésére idén szeptemberben kerül sor, és jövőre a 2012-re tervezett 50-60 fős állományból már mintegy 20 fő munkába állhat.
Mikor Budapest lett az EIT székhelye a hírek arról szóltak, hogy ez jelentős előnyökkel jár Magyarország számára. Ugyanakkor említette, hogy az EIT egyik célja, hogy fölszámolja a nemzeti korlátokat és összekapcsolja a tagállamok tudásvilágát. Ezek szerint kijelenthetjük, hogy Magyarország nem profitál belőle, hogy itt van a központ?
Dehogynem, csak másként, mint ahogy ez a közvélekedésben tetten érhető.
Nem attól lesz itt több kutatás, hogy idejött ez az intézmény. Ha egy uniós intézmény mondjuk a halászati határok megállapításával foglalkozik, az nem jelenti azt, hogy mindenki ott horgászik, ahol a hivatal áll; a halászok maradnak a tengeren.
A kutatási potenciál sajnálatos módon nem egyenletesen oszlik el Európában. Magyarország másképp tud az EIT budapesti székhelyéből profitálni. Az intézmény jelentős nemzetközi figyelmet irányít Magyarországra az innováció területén. Ennek látványos példája, az az ötlet, miszerint a nemzetközi innovációs civil szervezetek tervezett ernyőszervezete, az Európai Innovációs Szövetség Budapestre jönne, itt építené ki főhadiszállását. Látszik tehát, hogy Magyarország egy jelentős kapcsolatteremtési központtá válhat, Magyarország és Budapest e téren felértékelődhet.
Az intézmény hazai székhelyének másik nagy előnye, hogy morálisan „kötelezi” Magyarországot arra, hogy élen járjon az innováció területén. Nem véletlen, hogy a sikerrel tiltakoztunk az innovációs alap költségvetési támogatásának megszüntetése ellen. A kormány javaslata kikerült a törvénytervezetből. Nagyon rosszul vette volna ki magát, ha egy évre az európai intézmény Magyarországra telepítése után az állam a költségvetés oldaláról kivonult volna az innovációs alap finanszírozásából. Amiből Magyarország profitálni tud tehát, az főleg a szemlélet. Kérdés, hogy elég nyitottak leszünk-e arra, hogy ez begyűrűzzön a hazai pályázatokba és egyéb reformtörekvésekbe is.
Július elsejével Svédország átvette a kormányt Európában. Stockholm vezeti Európa egyik leginnovatívabb gazdaságát. Ön mit vár a svéd elnökségtől az innováció terén?
Mind a svéd elnökségnél, mind az azt követő spanyol elnökségnél kiemelt szerepet játszik a tudásalapú gazdaság ilyen irányú fejlesztése. Más kérdés, hogyan tud az elnökséget vivő tagállam hozzájárulni ahhoz, hogy a 2013-tól kezdődően az uniós költségvetésben az innovációhoz és a kutatás-fejlesztéshez kapcsolódó források növekedjenek, s a tortából nagyobb szeletet lehessen ezekre a területekre kihasítani.
Én azt tartom igazán fontosnak, hogy az EIT a KICs mellett egy úgynevezett stratégiai innovációs menetrendet (Strategic Innovation Agenda) is készít 2011 közepére. Ebben kell meghatározni – az első KICs tapasztalatai alapján-, hogy milyen irányban, milyen területeken szükséges további erőfeszítés és forrás.
Legalább ilyen fontos továbbá, hogy a környezet, amiben ezek a KICs működnek, hogyan alakul. Ha ugyanis ez a környezet nem változik, akkor nem lehetünk igazán sikeresek. Át kell alakulnia ahhoz, hogy Európa versenyképessé váljon.
A magyarországi reformok egy jelentős része is arra irányult, hogy ez megtörténhessen. 2003-ban miniszterként létrehoztam az Innovációs Alapot és az Innovációs Törvényt. Az Innovációs Törvény az akkor létrejött NKTH szervezete révén kiemelte az innovációt a hagyományos struktúrából és egy kormányszintű szerv kezébe tette. Az Innovációs Alap lehetővé tette egy részt a forrás-koncentrációt, vagyis, hogy a korábbi pénzelosztási mechanizmusoknak a kvázi-szociális funkciói háttérbe szoruljanak, másrészt lehetővé vált egy erőteljesebb tematikus támogatás.
Mondana egy-két példát, amelyet Ön a reformnak köszönhető sikerként könyvel el?
Az üzleti életben mindenki tudomásul veszi, hogy ha tíz kockázati tőkebefektetésből kettő térül meg, az összességében sikeres tevékenység. Egy hagyományos államigazgatási logikában és az ott odaítélt pénzek esetén nehéz lenne előírni, hogy mindegyik beruházásnak meg kell térülnie. Ezt nemhogy az állami bürokrácia, de a piaci logika sem tudja garantálni.
Ugyanakkor forszírozni kell a magánforrások bevonását, hogy a magántőke is eldönthesse, felelősséget vállal-e a fejlesztésekért. Minden gyermekbetegségével együtt sikeresnek tartom az egyetemi tudásközpontok létrehozásának a kísérletét. Amíg addig minden tanszék egalitáriánus logika szerint kapott valamit, most a felsőoktatási intézményeken belül és egymás között is versenyezni kell a forrásokért.
Egyelőre látszik, hogy az intézmények nehezen állnak sok év után a saját lábukra, nehezen helyezik át üzleti alapra a kutatásaikat. Az irány azonban jó, ráadásul a fejlesztések fölhívták a figyelmet arra, hogy a felsőoktatási intézményrendszer nem fogékony az ilyen típusú együttműködésre.
Hogy ezen változtassunk, először szét kellett törni a hagyományos költségvetési gazdálkodás kereteit, melyben meghatározták, mekkora részt kell bérre, és mekkorát dologi költségekre költeni, a maradványokat pedig év végén elvonták az intézményektől. Ennek megszüntetésével lehetővé vált, hogy az intézmények saját tőkét halmozzanak föl. Ezután a vállalkozási szabadságot kellett megteremteni. Mostanra elértük, hogy az egyetemek kisebbségi tulajdonban is alakíthatnak vállalkozásokat. Szabaddá tettük az ingatlanvagyonnal való rendelkezést is, vagyis lépésről-lépésre oldjuk fel azokat a korlátokat, melyek a KICshez hasonló együttműködések kialakítása előtt állnak.
Mely akadályok azok, melyeket még nem sikerült elhárítani?
Például a közalkalmazotti rendszer a kutatóhelyeken. Véleményem szerint nem lehet órabérben feltalálónak lenni. Abszurd, hogy valaki bemegy, leül a székére, és az egyetlen indikátora a teljesítményének, hogy bent tölti-e az időt, és az, hogy nem jut eszébe semmi, senkit nem érdekel. Amikor arról beszélek, hogy nem pusztán a KICs működésétől, nem pusztán a rendelkezésre álló forrásoktól függ Európa globális versenyképessége, ezekre a korlátokra is gondolok.
Magyarországon néhány éve a felsőoktatás minőségromlásáról beszélnek a szakértők. Ha jól értelmezem, most azon dolgoznak, hogy ez a versenyhelyzet kialakításával és a piacosítás eszközével megváltozzon.
Nem mondanám, hogy egyre romló a felsőoktatás színvonala. Két tendenciát kell látni. Amikor én egyetemre jártam, egy korosztálynak a 10 százaléka járt egyetemre. Természetes, hogy, ha egy korosztálynak a 40 százalékát viszem be a felsőoktatásba, akkor ennek a negyven százaléknak most a negyede legalább olyan tehetséges, mint annak idején az a 10 százalék volt.
Valóban lehetséges, ugyanakkor közben a szakképzésből kiesik a fennmaradó 30 százalék és helyette olyan tudást szerez meg, amit a piac nem tud felszívni…
Ebben nem értünk egyet. A Bolognai rendszerre történő átállásra azért volt szükség, mert a munkaerőpiac igényei is átalakultak. Ma már olyan új munkahelyek tömege létezik, melyek ugyan nem igényelnek ötéves képzést, de három éveset igen. Példaként szoktam felhozni az Intel mikrochip-összeszerelő üzemét Dublinban, ahol 5000 alkalmazott közül 3000 mérnök. A 3000 mérnöknek a 80 százaléka bachelor végzettségű, a fennmaradó 600 pedig master fokozattal bír. Amikor bárkit megkérdezünk, hogy tippeljen, hogy egy ilyen 5000 főt foglalkoztató üzemben hány mérnök van és valami nagyon nagy számot akar mondani, mond ötvenet, vagy százat, de el sem tudják képzelni, hogy a munkaerőpiac igényei hogyan alakulnak át. E mellett a bolognai rendszer a minőség védelmét szolgálja, mert azt a szelekciót, amit értelmetlen elvégezni 18 éves korban, három évvel később végzi el.
A munkaerőpiac elvárja továbbá, hogy az egyetemet, főiskolát elvégzők használható tudást birtokoljanak. Ehhez szükséges, hogy a gazdaság és a vállalkozás világa benyomuljon az egyetemekre, vagyis közvetetten nyomást gyakoroljon a tananyagokra. Hiába adunk több pénzt, ha nincs olyan mechanizmus, ami kikényszeríti ezt. Olyan típusú támogatásokra van tehát szükség, melyek nem egy szakszervezeti logikában, szociális juttatásként osztják el a pénzeket, hanem projektszemlélet alapján, teljesítményhez kötötten.
Amerikában, sőt Nyugat-Európában is ez teljesen magától értetődő dolog, de nálunk egyelőre úgy tekintenek rá, mint az „egyetemi autonómia” megsértésére. 
