Hirdetés
Az Európai Unió 2004-ben indította útjára az e-Health programot. Sokszor fordítjuk ezt e-Egészségként, ami azonban még így is igen szokatlanul hangzik. Mit értünk e-Health/e-Egészség alatt?
Az e-Health az ICT eszközök egészség-célú alkalmazása, ami alatt egyrészt az egészségügyi ellátás informatikai támogatását értjük, másrészt az informatikai eszközökkel támogatott betegtájékoztatási rendszereket.
Az e-Health tehát a gyakorlatban két lábon áll: „okosabbá”, vagyis hatékonyabbá, jobbá és biztonságosabbá teszi az egészségügyi ellátórendszer működését, mert bevezeti az információs technológia legújabb eszközeinek használatát, és emellett korszerűvé teszi egészségtudatosságunkat, és az egészségügyi fogyasztói magatartást is.
Ez utóbbi annyit tesz, hogy a beteg a lehető legjobb tájékoztatásban részesül, hogy ne az egészségügy elszenvedője legyen, hanem megtudhassa, hogy milyen ellátásra jogosult és hol veheti igénybe azt. Természetesen ide tartozik az is, hogy könnyen, megbízható információt kapjon arról, hogyan kell élnie ahhoz, hogy ne legyen szüksége a rendszer szolgáltatásaira.
Az EU-n belül az e-Health programok először a népegészségügyre, a megelőzésre helyezték a hangsúlyt. Kialakult az internetes betegtájékoztatás, de később az információs technológia eszközei a gyógyításban is egyre inkább használatossá váltak. A távolsági tájékoztatás esetén a legfontosabb feladat a szakmai protokollok kidolgozása, hogy a betegek ugyanazokra a kérdésekre ugyanazokat a válaszokat kapják.
Brüsszel törekszik a határon átnyúló egészségügyi ellátás megteremtésére is. Ez hogyan függ össze az e-Health programmal?
Az Európai Unió hosszú távú célja a határon átnyúló egészségügyi ellátás gördülékennyé tétele, és ennek elősegítése az e-Health programokban is megjelenik. Csak úgy tudjuk megszüntetni a betegek röghöz kötését, ha határon innen és túl korszerűsítjük a gyógyítást és az adminisztrációt, és elérhetővé tesszük a betegadatokat. Ezek pedig mind informatikai támogatást igényelnek.
Az Európai Bizottság a határon átnyúló ellátások elősegítése érdekében kidolgozott egy irányelvet, ám ez egyelőre nem lépett életbe. Hozzáteszem, nem sokon múlott, hogy az elmúlt európai parlamenti ciklusban nem sikerült elfogadni.
A problémát a felmerült kérdésekre adott eltérő válaszok jelentik. Megoldást kellene találni többek közt arra, hogyan lehet a beteg adatait úgy elérhetővé tenni, hogy közben az illetéktelen hozzáférést kizárjuk. Hiszen ezek az adatok személyes adatoknak minősülnek, ugyanakkor kórház és kórház között az illetékesek számára elérhetőnek kell lenniük. De ki az illetékes, és hogyan ellenőrzi ezt a rendszer? És akkor még nem beszéltünk a sürgősségi esetekről, ahol a gyors rendelkezésre állás a legfontosabb...
Mindezt túlzás lenne csupán informatikai kérdésként kezelni. A szakmai tartalmak, szabályok egységesítésére van szükség, mert másként állítanak ki egy zárójelentést itthon, mint máshol. Vagyis nem lehet a szakmai tartalmak egységesítése nélkül, és csupán informatikai egységesítéssel megoldani a problémát.
Bár az egészségügy osztott hatáskör, de ez utóbbi már erősen a nemzeti kompetenciákba tartozik...
A világ az egységesítés irányába halad. Ma már általánosan elfogadott, hogy az orvostudomány olyan egzakt tudomány, amely protokollok szerint kell, hogy működjön. Az Unióban komoly munka folyik ezek egységesítéséről.
Az egészségügyi rendszerek országonként más és más pályán fejlődtek, történeti okok miatt szinte nincs két ország, amelynek egyforma lenne az egészségügyi rendszere, de még az elszámolási rendszerekhez szükséges finanszírozási rendszerek is nagyon különbözők.
A modellek szintjén (társadalombiztosítás vagy állami egészségügy, egy vagy több biztosító) tartósan megmaradnak a különbségek, de magában a gyógyításban, és majd az erre épülő elszámolás alapját képező dokumentálásában, bizonyosan fokozatos egységesedés következik.
Visszatérve az e-Health programra: hogyan tudott Magyarország az elmúlt hat évben teljesíteni e program keretében?
Természetesen az e-Health indulása előtt is voltak különböző kezdeményezések Magyarországon és az Európai Unió más országaiban egyaránt. Brüsszel azonban felismerte azt, hogy a működőképesség érdekében központilag támogatnia, és bizonyos mértékben koordinálnia is kell a feladatokat. Ha ezt nem teszi meg, csak nagyjából hasonló informatikai rendszereket kap a tagállamokban, amit nem, vagy csak nagy erőfeszítéssel és ráfordítással lehet kompatibilissé tenni.
Magyarország már korán, még uniós tagságát megelőzően megkezdte az ilyen irányú fejlesztést, sőt mi voltunk az első európai ország, ahol a teljes fekvőbeteg ellátásban bevezetésre került az elektronikus adatszolgáltatáson alapuló teljesítményfinanszírozás, vagyis a HBCS.
Mivel a homogén betegcsoportok rendszerét már 1993 óta használjuk, az akkori csúcstechnológia és modern megoldások ma már elavultnak számítanak. Újabb fejlődésre van szükség, és erre jó keretet nyújtanak az e-Health programok.
Az alapvető cél az, hogy a kórházak jobban működjenek, és egy integrált rendszerben hatékonyabban lássák el ne csak a gyógyítással, hanem a készletgazdálkodással, vagy a dokumentációval kapcsolatos mindennapi feladataikat. Könnyen elő tudják keresni, illetve könnyen meg tudják osztani egymással a betegek leleteit például. Vagyis, hogy a kórházvezetést támogató rendszerek egy egységes rendszert alkossanak. Ezt az alapvető célt szolgálta a Világbank kórházi informatikai fejlesztési projektje a kilencvenes évek közepén.
További előrelépést jelentett a Nemzeti Fejlesztési Terv Humán-erőforrás Fejlesztés Operatív Program (NFT I. HEFOP) 4.4-es intézkedése. Ebben leszögeztük, hogy már nem támogatjuk önálló célként a kórházon belüli rendszerek kiépítését, és a továbbiakban kizárólag a kórházak közötti kommunikációra, adatáramlásra helyeztük a hangsúlyt. Nem lehetett ugyanis jól működő kórháza annak, aki addig nem oldotta meg, hogy valamilyen elektronikus betegadat rendszert alkalmazzon.
Ahhoz, hogy a betegadatok a tagállamok között is megoszthatóvá váljanak, először Magyarországon belül is kompatibilis rendszereket kell kiépíteni. Hol tart ez a folyamat?
Valóban nagyon fontos, a hatékonyságot is növelő szempont, hogy a háziorvosunk, vagy más általunk felkeresett orvos, ne csak a zárójelentéseket kapja meg, hanem meg tudja nézni a röntgenfelvételeinket és más fontos információt a tüneteinkkel kapcsolatban, és így ne kelljen újra elvégezni egyes teszteket, ha egy másik kórházba kapunk beutalót.
A világot is ez a probléma foglalkozatja: hogyan lehet a betegek adatait összerendezni, egy beteghez rendelni, hiszen az egészségügyi dokumentáció a világban általában is ellátó (kórház, rendelő stb.) központú, nem pedig betegközpontú. A dokumentáció hagyományosan az orvosé és nem a betegé.
Az útkeresésben két szemlélet létezik. Az első, a kulcskártya elv egységesítené a rendszereket, vagyis az egyes ellátók egységes tartalommal és kódokkal, egységes szerkezetben tárolnák az adatokat, így könnyen tudnák egymás adatait átadni, átvenni. Az adatok a szolgáltatóknál vannak elosztva, de egy metaadatbázis tárolja, hogy kiről, hol és mi van tárolva, és az úgynevezett „kétkártyás rendszerben” az orvos és a beteg kártyája alapján ideiglenesen szedik össze az egy beteghez tartozó információkat. Az orvos tehát átmenetileg összegyűjti a különböző helyeken lévő leleteket és diagnózisokat, de az így egybefűzött anyag a kezelés végével „szét is esik”.
A másik megközelítés a betegek szempontjából közelíti a problémát. Az életút-archívumnak is nevezett módszer szerint a betegnek saját „dossziéja” van, és az orvosok ebbe jegyzik bele az összes adatot. Nem tisztázott azonban, hogy ezeket a – virtuális - dossziékat hol tárolják. Ha a betegnél vannak (pl. egy pendrive-on, vagy kártyán), az biztosítja az adatok személyes jellegének védelmét, ugyanakkor a mentős sem találja meg, ha valaki az utcán lesz rosszul, igaz ez az első esetben is problémát okoz.
A jövő várhatóan az, – és én mégis ez utóbbi elképzelést támogatom –, hogy a szolgáltatók saját logikájuk alapján, saját rendszerükben tárolják a betegek adatait, de egy egységes szabvány alapján „exportálják” az adatokat egy új, közös rendszerbe, a „dossziékba”, ami már egységes módon, a beteghez rendelve tartalmazza a betegek leleteinek másolatát.
Az uniós egészségügyi erőfeszítések másik központi eleme a távgyógyászat lehetőségeinek kiaknázása. Ezen a téren milyen informatikai nehézségek merülnek fel, vagy netán ugyanúgy a fent említett problémákkal szembesülünk?
Ha lehet, akkor a helyzet még egy fokkal bonyolultabb. És ha lehet, használjuk a telemedicina kifejezést, mert a távgyógyászatba sok, nem tisztázott fogalmat is beleértenek, mint pl. a televízión keresztüli gyógyítást…
Telemedicina alatt az infokommunikációs eszközökkel támogatott gyógyítás olyan csoportját értjük, amikor a gyógyításban résztvevő szakember térben elválik a beteg helyétől, azaz máshol van. Ez egyre fontosabb, felértékelődő terület, mert az egészségügy világszerte számos kihívással küzd. Ilyen probléma például egyes szakterületeken a szakemberek hiánya. Ez a világon ugyanis az egyetlen olyan szektor, ahol a technológiai fejlődés nem vált ki élőmunkát, sőt fokozza annak igényét, hiszen az új műszerekhez új szakemberek is kellenek.
A telemedicina segíthet megoldani az egészségügy számos problémáját, hiszen:
- egyes területeken (képalkotás, patológia, labor) pótolja a hiányzó szakembereket (pl:lehetővé teszi a kiskórház ügyeleti működését),
- egységesíti a tudást, azaz a „komoly” szakemberek tudása oda is eléér, ahova ők nem, és
- megoldhatóvá teszi a betegek távfelügyeletét, azaz ellenőrzés alatt lehetnek olyankor is, amikor nem lehet velük orvos, vagy nővér.
Mivel az orvosnak a telemedicina segítségével nem kell fizikailag jelen lennie egy vizsgálatnál, a technológia ezen vívmánya segíthet megoldani a szakorvoshiány kérdését. A telemedicina tehát lehetővé teszi a távolsági leletezést. A mai vizsgálatok többsége már digitálisan készül, melynek eredményeit nem csak a szomszéd szobából, hanem akár a szomszéd földrészről is lehet értékelni. De nem csak a vizsgálati eredményeket, hanem akár a teljes kórtörténetet is ismerheti és értékelheti az orvos, hiszen mindegy, hogy az előtte fekvő papírról, vagy elektronikusan olvassa el.
A telemedicina másik alkalmazási lehetősége a távolsági konzultációban rejlik, amely egységesítheti a szakorvosok tudását. A operáló orvos más orvostól kérhet kiegészítő szakvéleményt egy bonyolultabb esethez anélkül, hogy a tanácsadónak a helyszínre kelljen utaznia. Ráadásul a telemedicina akár még a műtét alatt is lehetővé teszi a konzultációt.
A harmadik eszköz a beteg környezetébe beágyazott távfelügyelet, amely lehetővé teszi, hogy a beteg állapotát a kórházon kívül is figyelemmel kísérhessék. Így lehet például egy hordozható EKG-mérővel ellenőrizni, hogy valóban szükséges-e mentőt hívni a pácienshez.
Ezt akár a műszaki boltban kapható eszközökkel is megvalósíthatják a kórházak, vagy más előkészítés is szükséges?
Számos megoldandó feladat van ezen a területen is. Elsősorban műszaki szabványokat kell lefektetni, hogy a képformátumokat a küldő és a fogadó fél egyaránt olvasni tudja, ráadásul a leletek esetén fontos a megfelelő felbontás és képminőség is.
A kommunikációban egyre általánosabban kell használni az általános technológiákat (GSM, Internet, stb.) de maguk a „végkészülékek” már speciális, ágazatiak, és az alkalmazásuk környezet speciális.
A technikai kérdések a gyakorlat során tisztázódnak, de mi a helyzet a probléma jogi oldalával?
Az Európai Uniónak nagy szerepe lehet abban, hogy ezt tisztázza. Az Unió kérdéseket hoz a felszínre, irányelveket dolgoz ki, de sok dologban az országoké a szabályozási lehetőség/kényszer. Egyrészt meg kell határoznia, hogy a távgyógyászat alkalmazása esetén kié a felelősség, másrészt módot kell találnia arra, hogyan lehet igazolni a nagy távolságból elvégzett vizsgálatok szabályosságát. Harmadrészt nem hanyagolhatjuk el a finanszírozás kérdését sem. A távolra dolgozó orvost ugyanúgy meg kell fizetni a munkájáért, így új típusú finanszírozási rendszer kialakítása merülhet fel.
Az e-Health programja egyelőre a tervezés fázisában van, ahol az Unió célja elsősorban összegyűjteni a felmerülő problémákat. A tagállamok feladata ebben és a következő évben éppen az, hogy ebben segítséget nyújtsanak, és feltárják Brüsszel előtt, hogyan tudják egészségügyi rendszerüket és jogi szabályozásukat egy közösségi elképzeléssel összehangolni.
