Hirdetés
Orbán Viktor múlt heti brüsszeli látogatásán nagyon határozott üzenetet hozott haza José Manuel Barrosotól, az Európai Bizottság elnökétől: „Magyarország és minden más tagország gyorsítsa fel a fiskális konszolidációt”. Ön hogyan értékeli ezt a Fidesz korábbi fiskális politikai elképzeléseinek tükrében?
Véleményem szerint itt két dolog esik egybe. Az első dolog Magyarországtól független: a jelenlegi válságban, mikor minden tagállam súlyos deficiteket halmoz fel, és többeket fenyeget egy görög típusú államadóssá csapda veszély, a Bizottságnak kötelessége, hogy fiskális konszolidációra szólítson fel mindenkit. Ez Magyarországtól független ügy. Másrészt ebben a nyilatkozatban az is tükröződik, hogy Magyarországra különös figyelem hárul, hiszen Brüsszelben pontosan tudják, hogy a magas államadósság miatt sebezhető ország vagyunk, illetve, hogy a Fidesz sem a kampányban, sem azóta nem árulta el, milyen gazdaságpolitikát tervez. Ráadásul az Orbán Viktor által Brüsszelben felvázolt fiskális mix, vagyis az adócsökkentés melletti kiadásnövelés, illetve emellett az egyensúly megtartása, olyan heterogén gazdaságpolitikát feltételez, amiről a Bizottság pontosan tudja, mennyire robbanékony lehet.
Én úgy látom, hogy a magyar társadalom sokkal nyugodtabb a saját helyzetével kapcsolatban, mint ahogyan azt kívülről objektíve megítélik. Magyarországon például elterjedt, hogy a Bajnai kormány rendbe tette a magyar gazdaságot, miközben mindössze annyi történt, hogy visszarántotta a szakadék széléről. Már nem táncolunk a szakadék szélén, de ez nem jelenti azt, hogy minden a legnagyobb rendben lenne.
Brüsszelben nagyon féltik Magyarországot, ez jól látszik.
Véleménye szerint tehát az adócsökkentéssel párhuzamosan végrehajtott szerkezetátalakítás nem végrehajtható?
A kettő elméletileg megfér egymással, de nem úgy, ahogy a Fidesz erre készül. A strukturális átalakítás olyan reformokat jelentene, melyekről a kormányprogram egyáltalán nem szólt. Például a foglalkoztatási rendszer reformját, oktatási reformot, de ezekről szó sincs az anyagban. Az oktatás egy-két sort kap a programban, nincs kiemelve, mint nemzeti főcél.
Beszéltek viszont arról, hogy visszaállítják a megyerendszert, hogy új Széchenyi terv ad majd támogatásokat. Áttekinthetetlen, bizonytalan felelősségi körökkel működő négyszintű kormányzati struktúrát hoztak létre. Ez mind igen költséges. Tele van a program olyan dolgokkal, ami kiadásnövelést jelent, miközben a másik oldalról bevételcsökkenést prognosztizálnak azzal, hogy adót akarnak csökkenteni. Ez nem strukturális átalakítás.
Abban reménykednek, hogy az adócsökkentés adóbázis szélesedést hoz, és ez tartja fenn majd az államháztartási egyensúlyt. Ha ez egyáltalán működőképes elképzelés, akkor is csak évek múlva érik be. Addig pedig elszállhat az egyensúly, ami ilyen kényes időszakban katasztrófához vezethet.
Az egymillió munkahely létrehozása kapcsán a programban az szerepel, hogy a kormány a kis- és középvállalkozásokra támaszkodna a foglalkoztatáspolitikájában.
Ez igaz, de ezek csak célkitűzések; mondhatni hitviták. Nincsenek mögötte válaszok a nagy kérdésre: „hogyan?” Az ország, és különösen a piacok arra várnak, hogy mutassák be a „hogyan” mechanizmusát: az elképzeléseket, és a számításokat, melyre azokat alapozzák. Ezt várja mindenki Orbán Viktor mai bejelentésétől!
Én úgy gondolom, hogy nem lehet annyira csökkenteni az adókat, hogy az érdemben növelje a foglalkoztatást. Maga cél, egymillió munkahely megteremtése azt feltételezi, hogy itt keresletoldali problémák vannak, ami csak részben igaz. De nem szabad elfeledkezni arról, hogy a foglalkoztatási piacon komoly kínálati oldali problémák vannak. Erről a Fidesz hallgat. Az igazi strukturális reformoknak kellene az adócsökkentéssel egy időben megtörténnie.
A Fidesz -Orbán Viktor brüsszeli látogatásától talán nem függetlenül- pénteken bejelentette, tartani fogja a hiánycélt, és nem kéri az IMF hitel felülvizsgálatát. Ön szerint ez minek tudható be?
Kis részben Barroso egyértelmű fellépésének, nagyobb részben a pénzügyi piacok nagyon hirtelen, nagyon nagy volatilitású üzenetének, hogy a költségvetési hiány növelése nem járható út.
Az euróbevezetés kapcsán egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy már célszámok sem jelennek meg a mindennapi politikai vitákban. Hogyan jutottunk el az eredeti, 2011-es célszám helyett szakértők szerint már nem is célszerű céldátumot kitűzni?
Az eurózóna válsága kapcsán sokakban felmerült, hogy talán már nem is olyan jó eurózóna tagnak lenni. Megtörténhet az is, mint Görögországgal, vagy az is, mint Szlovákiával, vagyis, hogy finanszírozni kell egy másik ország adósságait.
Orbán Viktor érzésem szerint igazán sosem tartotta túl fontosnak az eurócsatlakozást. Számára sokkal inkább a magyar társadalom és gazdaságpolitika átalakítása jelenti a kihívást. És szerintem ebben ráadásul még igaza is van. Valószínűleg tehát a fenti tendenciának is örül, mert több mozgástere van a hazai ügyekben, és nem kérik rajta számon az eurócsatlakozási feltételeket.
Brüsszelben mindig azt fogják mondani, hogy úton vagyunk az euró bevezetése felé, de valójában ez csak valahol a középtájon van Orbán prioritási listáján.
De miért is lenne nekünk fontos önmagában euró? Szimbolikusan fontos, hogy mi is teljes jogú uniós tagok vagyunk, meg az exportáló vállalatoknak, de azok Magyarországon többségében multik, a társadalom értük annyira nem izgul. Ami igazán fontos számunkra az maga az euró kritériumok mögött álló monetáris és fiskális stabilitás. Ez fontosabb, mint az euró bevezetése. Magyarországon nem tényező, hogy a cégek árfolyamkockázatát kiküszöböljük, hiszen a nemzetközi tevékenységet folytató magyar cégek valójában nem magyar kézben vannak. Mi két szempontból akarunk az eurót. Egyrészt szimbolikus okokból, hogy mi is „ugyanolyan európaiak” lehessünk, ez gazdasági szempontból azonban mellékes. A másik indok a makrostabilitás, de a makrostabilitás önmagában is cél, akkor is, ha nem is lenne közös valuta.
Nehéz tehát érvelni az ellen, hogy az eurót hátrébb szorítsuk a prioritási listán.
A közös valutának, mint szimbolikus célnak, nem lehet mégis lehet hatása, hogy rákényszeríti az országot a stabilitási pályára?
De igen. Ha valami rákényszerít, akkor az ez. A választásoknak nincs ilyen ereje, ezt láttuk, hiszen Gyurcsány Ferenc képes volt akkor is választásokat nyerni, miután teljesen szétrombolta a magyar gazdaságot. Az eurócsatlakozás volt az egyetlen horgony, ami visszatartotta a forintot. Megkockáztatom azt is, hogy ha nem lett volna az eurócsatlakozásra vállalt kötelezettség, akkor a költségvetés a mostaninál is rosszabb állapotban lenne,
Remélem, hogy ebből, ha nem is mindenki, de legalább a közügyek iránt érdeklődő emberek megértették, mekkora kincs a fiskális stabilitás.
Az Európai Unióban napirenden van egy szorosabb fiskális koordináció megteremtése. Ön szerint Magyarország támogatná például a költségvetések előzetes közösségi ellenőrzését célzó kezdeményezéseket?
Nem gondolom, hogy ez a kormány ilyesmibe beleegyezne. A magyar társadalom viszont annál inkább támogatná. Az egész EU-csatlakozásunk többségében arról szólt, hogy a magyar állampolgárok azt gondolták, hogy ha belépünk az EU-ba, akkor a Bizottság, illetve más tagországok annyira erősek lesznek, hogy képesek rendre utasítani a korrupt, felelőtlen hazai politikai elitet.
Az emberek érezhetően csalódottak amiatt, hogy ez nem így lett. Brüsszel túl gyenge ahhoz, hogy ezt az óvónő szerepet eljátssza, de ha felvetődne egy ilyen kérdés, szerintem kétharmados támogatást kapna a társadalom szintjén.
Brüsszel úgy véli, hogy a gazdasági válság egyik főbb tanulsága, hogy a monetáris politikák mellett a fiskális politikákat is szorosabban össze kell hangolni. Ön szerint jó irányban halad a válságkezelés ahhoz, hogy a sokat emlegetett „w” alakú válság elkerülhető legyen?
Én azt gondolom, hogy nem kezeltük még az alapvető problémákat. Sőt, a tüneti kezelések is nagyon gyengék voltak. Eddig csak kisegítettünk néhány nagy bankot és céget.
Érdemi válságkezelés a pénzügyi rendszer totális reformja lenne. Támogatom Obama és Volcker azon elképzelését, hogy a bankok méretét maximalizálni lehessen. Abszurd, hogy egy bank olyan nagyra nőhet, hogy ne bukhasson meg. A nagy bail-outok azért születtek, mert a bank bukása az egész rendszerre kockázatot jelentett volna. Az Economist kiszámolta, hogy a nyolc legnagyobb amerikai bankot kb. 300 kisbankra kéne ahhoz felosztani, hogy ne jelentsenek ilyen kockázatot.
Amíg ezt nem csináljuk meg -és ennek kicsi a valószínűsége- addig fennmarad az, hogy a nagy bankoknak óriási befolyásuk van a gazdaságra.
Az EU tekintetében hasonlóan jó példa az adóparadicsomok és az adóharmonizáció kérdése. Amíg nem lesz uniós szinten összehangolt adórendszer, és a multik is ki tudják játszani az államokat egymás között, addig nincs megoldás az ismétlődő válságokra.
Számos rendszer szintű paradigmatikus probléma van, melyeket egyszerűen nem oldunk meg. Az államadósságok növekednek Európában, de ahelyett, hogy a rendszeren alakítanánk, az államok a privátgazdaság adósságait átvállalják, aztán természetesen az államokra jár rá a rúd.
Ezt mutatja a görög példa is. Athénnak négy nagy görög bankot kellett kistafíroznia, hogy a bukásuk ne rántsa magával a régió pénzügypiacait. Addig a pontig, amíg erre nem volt szükség, Görögország kézben tudta tartani a deficitet. Az igazi problémák ott kezdődtek, amikor Athén kénytelen volt a magángazdaság adósságait átvállalni. Ezt senki nem veszi figyelembe, mikor a görög állam 13,6 százalékos deficitjéről beszél.
Amíg ezen nem változtatunk, a probléma újra és újra elő fog jönni.
Ezek szerint ez a globalizált piacgazdaság sajátos problémája, és gazdasági „rendszerváltás” szükséges ahhoz, hogy ez megelőzhető legyen?
Igen. A nemzetállamokra szétdarabolt globális politikai tér nem képes ellenőrizni a globálisan transznacionálizálódott magángazdaságot. Ez a válság alapmechanizmusa. Amíg ezen nem változtatunk, addig „www” formában újra és újra visszatér majd a krízis. És sajnos az EU ebben a küzdelemben ma már sokkal inkább a magángazdaság oldalán áll, mint az államokén. Emellett hosszan lehetne érvelni. A legitimitását az tartja fenn, hogy az emberek szeretik a politikai egység gondolatát, amit az Unió hirdet, de alig valósít meg. A gazdasági kérdésekbe pedig nem látnak bele a polgárok, ezért nem is sejtik, mennyire elment ez a szervezet a magángazdasági érdekek támogatása felé.
