Hirdetés
Áder János a múlt héten kezdeményezte, hogy kelet-közép-európai tagállamok EP-képviselői nyomatékosítsák, nem engednek álláspontjukból. Magyarország, Lengyelország, Románia, Litvánia, Szlovákia és Csehország egyaránt rengeteget profitálhat, ha a klímafinanszírozás Unión belüli tehermegosztása az igényeiknek megfelelően kerül kialakításra. Az EurActiv az így megszületett nyilatkozat hátteréről kérdezte a Fideszes EP-képviselőt.
Ritka helyzet, hogy kilenc ország eltérő pártállású képviselői közös nyilatkozatot adjanak ki egy ügyben. Mi volt a kezdeményezés célja?
Példás együttműködésnek lehetünk tanúi az elmúlt hetekben, hiszen Magyarország, Lengyelország és Románia vezetésével kilenc volt szocialista ország összefogott, hogy nyomatékosítsák: az eddigi átlag feletti teljesítés után nem kívánnak további plusz terheket vállalni, valamint ragaszkodnak ahhoz, hogy a széndioxid kvótájukat 2012 után is értékesíthessék.
A Kiotói Jegyzőkönyv ugyanis biztosította ezen országok számára, hogy a vállalt kibocsátás-csökkentés feletti többet-teljesítményt értékesítse. A jegyzőkönyv aláírásakor minden ország vállalta, hogy meghatározott arányban csökkenti a kibocsátását. Magyarország hat százalékos csökkentést vállalt. Ehhez képest, mivel 1990-t követően a magyar nehézipar összeomlott, a valóságos csökkenés 23 százalék lett. Így volt ez Szlovénián kívül az összes kelet-közép-európai országban.
A többlet értékesítése részben meg is történt, a csehek szinte az összes kvótájukat eladták. Magyarország néhány millió tonnát tudott értékesíteni a megtakarított 80 milliós kvótájából.
A jegyzőkönyvben ráadásul ezek az országok, így Magyarország is, vállalták, hogy a kvótaértékesítésből befolyó pénzt zöld beruházásokra – az energiahatékonyság javítására, illetőleg az ún. zöld energia ipar fejlesztésére –fordítják, amely most az egész világon kezd népszerűvé válni.
Azt gondolom, hogy ez egy helyes döntés Magyarország számára, ami kitörési lehetőséget biztosít. A jelenlegi árfolyamon ez mintegy 200-220 milliárd forint bevételt jelentene. Ez önmagában is nagy pénz, nemhogy a jelenlegi költségvetési helyzetünkhöz viszonyítva.
Nem biztos azonban, hogy ezt egyszerre tudjuk értékesíteni…
Valóban, erre nincs reális lehetőség, de néhány éven belül eladható ez a kvótamennyiség.
Ezt a 200-220 milliárd forintot iparfejlesztésre, zöld-beruházásokra, energiahatékonyság javítására fordíthatnánk. Nyilvánvalóan nem mondhatunk le erről az óriási összegről. Ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy ez továbbra is a rendelkezésünkre álljon.
Az én kezdeményezésem azt szolgálta, hogy a többi ország képviselőjével együtt tegyük világossá a koppenhágai tárgyalások előtt, hogy nem engedünk a negyvennyolcból.
Nem gondolja, hogy sokkal fontosabb, hogy a klímavállalások valóban megállítsák a klímaváltozást, és a világ egyes részei - köztük Magyarország is - ne váljon természeti katasztrófák sújtotta övezetté, minthogy az országok megőrizhessék a Kiotói Jegyzőkönyvből megmaradt kvótákat?
A két dolog teljesen külön kezelendő, és nem mond ellent egymásnak. Ha a mostani tárgyalásoknak az az üzenete, hogy azok, akik túlteljesítették a vállalásaikat, élvezhetik ennek hasznát, akkor az egy pozitív üzenet. Ha ezzel szemben, azt üzennénk, hogy egy tollvonással megszüntetjük a túlteljesítésből származó előnyöket, akkor az igen negatív üzenet lenne, ami semmiképpen nem arra ösztönzi az esetleg egy új megállapodást aláíró koppenhágai feleket, hogy teljesítsék, vagy túlteljesítsék a jövőbeni vállalásaikat.
A nyilatkozatban a klímafinanszírozás a gazdasági fejlettségnek megfelelő tehermegosztását sürgetik. A klímakonferencia döntő ülései előtt még sor kerül az Európai Tanács, azaz az állam- és kormányfők ülésére. Milyen hírek járnak a brüsszeli közéletben, sikerül az államfőknek megállapodni a klímafinanszírozás kérdéséről?
A tagállamok korábban elfogadták a kelet-közép-európai országok azon felvetését, hogy a klímaterhek megosztásakor figyelembe kell venni ezen országok nemzeti jövedelmét egyrészt, másrészt figyelembe kell venni azt is, hogy melyik ország mennyit tett idáig annak érdekében, hogy a korábbiakhoz képest jelentősen csökkentse a károsanyag-kibocsátást.
Visszautalva az előző példára: Azt gondolom, hogy nem ugyanolyan terhet kell vállalnia a jövőbeni költségekből Lengyelországnak vagy Magyarországnak, amely radikálisan csökkentette a károsanyag-kibocsátását eddig, mint mondjuk Spanyolországnak, amely hiába írta alá a jegyzőkönyvet, növelte a károsanyag-kibocsátását, és ebből bizony az országnak többletbevétele származott. A túlteljesítő kelet-közép-európai országok egyébként megfizették a csökkentés árát: munkahelyek vesztek el, a szociális feszültségek nőttek és visszaesett a gazdasági növekedés. A jövőbeni költségek vonatkozásában is figyelembe kell venni, hogy ki, milyen mértékben teljesített.
A tagállamok megállapodtak továbbá, hogy felállítanak egy munkacsoportot, amely egy pontos, matematikai modellt kidolgozva, érvényesíti a fenti szempontokat. Hogy befejezték-e ezt a munkát, azt sajnos nem tudom. Nem kaptam friss információt arról, hogy megvan-e az a megoldás, amelyet valamennyi uniós ország jó szívvel tud támogatni. De lehet, hogy a következő tíz napban ez megszületik.
Globális szinten lát esélyt a megállapodásra?
Nem vagyok túlságosan optimista, ugyanis azok az országok, amelyek igazából komoly szerepet játszanak a környezetszennyezésben, vonakodnak egy átfogó, a klímaváltozás szempontjából jelentős mértékű kibocsátás-csökkentést vállalni, rövidtávon. A kibocsátás 24 százaléka Kínából származik már, 20-22 százalék az Amerikai Egyesült Államokból, és az élen van India és Brazília is. Az amerikai elnöknek az a vállalása, hogy majd 2050-től 80 százalékkal csökkentik a kibocsátásukat, inkább a nevetséges, mint a komolyan veendő kategóriába sorolható.
Egy héttel a koppenhágai konferencia megnyitása előtt ugyan volt néhány nyilatkozat, ami egy kicsit nagyobb nyitottságot mutatott a politikai vezetők részéről, a háttértárgyalásokon azonban úgy tűnik, megmerevedtek az álláspontok. Ezért a végeredményt illetően nem vagyok túl bizakodó.
A legtöbben már most biztosra veszik, hogy Koppenhágában nem születik megállapodás. Egyes felvetések szerint 2010 elején visszatérnek a problémára, sőt, egyesek azt szeretnék, ha új határidőt választanának, egy 2010-es időpontra.
Nyilvánvaló, hogy azok nélkül, akik a leginkább felelősek a kialakult helyzetért, megállapodásra jutni nem lehet. Az Európai Unió 27 tagállama összesen 10-12 százalékát adja a teljes szennyezésnek a Földön. Akármilyen vállalást tesz és hajt is végre az Európai Unió, önmagában, a Föld klímája szempontjából jelentős változást nem eredményez.
Attól még, hogy Koppenhágában nem jutunk megállapodásra, a probléma megmarad. A szennyező anyagok kibocsátása folyamatosan nő, és ez visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el, súlyos természeti hatásokkal jár. Előbb vagy utóbb tehát meg kell állapodni. Ha nem Koppenhágában, akkor máshol, ha nem most, akkor jövőre. Ne feledjük a magyar népi bölcsességet: Jobb később, mint soha!
