Hirdetés
Az 
Európai Bizottság Magyarországi Képviselete egy sajtóközleménnyel kívánta elejét venni, hogy az EU munkaügyi minisztereinek múlt heti ülésén elfogadott irányelv-tervezetről rémhírek terjedjenek el, és tovább rontsák az emberek eleve nem túl bizakodó véleményét az Európai Unióról.
A tagállamok szakminisztereinek június 10-i megállapodása egy évek óta húzódó vitában ért el kompromisszumot. A munkaidő-irányelvet eredeti formájában 1993-ban fogadták el, és azóta több módosításon is átesett. A legutóbbi megállapodás 2003-ban született. Ebben is 48 órában maximalizálták a heti munkaidőt, de lehetőség volt az ún. „opt-out” érvényesítésére, vagyis egyes tagállamok külön megállapodás alapján figyelmen kívül hagyhatták az irányelv szabályait, és hosszabb munkaidőt írhattak elő.
Ezzel a lehetőséggel élt például az Egyesült Királyság, majd a bővítést követően Ciprus és Málta is kérte a kimaradás lehetőségét. Franciaország, Spanyolország és Németország az egészségügyi szektorra vonatkozóan vonták ki magukat a közösségi szabályozás alól.
Az irányelv korábbi módosításai kapcsán a Bizottság fenntartotta volna az opt-out lehetőséget, az Európai Parlament, 2005. májusi állásfoglalásában leszögezte, hogy megszüntetné azt. Ennek eléréséhez azonban minősített többségre volt szükség a Tanácsban.
A javaslat 2006 novemberében került a Tanács elé, kiegészülve a finn elnökség kompromisszumos javaslatával, mely szerint az ügyeleti idő nem számított volna munkaidőnek, holott az Európai Bíróság véleménye szerint annak kell számolni. A javaslatot Franciaország, Spanyolország, Olaszország, Görögország és Ciprus nem támogatta, így nem érte el a szükséges minősített többséget.
A javaslat kudarca után majdnem két évet kellett várni egy újabb kompromisszum megszületésére. Az „opt-out” intézménye továbbra is fennáll, vagyis még mindig van rá lehetőség, hogy egyes tagállamok heti 48 óránál hosszabb munkaidőt szabjanak meg. Erre azonban „csak kivételes körülmények között” van lehetőség.
A megállapodás főbb pontjai
Főszabályként tehát marad a heti 48 óra, melynek négy hónapos átlagban kell érvényesülnie. A munkavállaló kérelmezheti a hosszabb munkaidőt, ha azt az adott tagállam törvényei is lehetővé teszik, illetve ha létezik erről a szakszervezetek és érdekvédelmi szervezetek közötti megállapodás.
A 48 óra alóli kivételre csak „különleges körülmények között” van lehetőség. Nem írhat alá többletmunkaidőre vonatkozó kérelmet például az a munkavállaló, aki egy hónapnál rövidebb ideje dolgozik az adott munkahelyen, a munkaadó pedig köteles számon tartani a többletmunkaidőt. A tervezet határozottan tiltja azoknak a munkavállalóknak bárminemű hátrányos megkülönböztetését, akik nem akarnak ilyen kérelmet aláírni.
A 60 órás munkahét tehát az ilyen kérelmet aláírókra vonatkozik. Esetükben ez a maximális munkaidő, aminek referenciaideje azonban négy helyett három hónap. Érdemes megjegyezni, hogy a miniszterek ennél a kitételnél is nyitva hagytak egy kiskaput, hiszen, ha a vállalat megállapodik a szakszervezetekkel és az érdekképviseleti szervezetekkel, akkor ennél magasabb óraszámú munkahét is alkalmazható.
A 65 órás munkahét akkor jöhet ki, ha az adott tagállam szabályozásában az inaktív ügyeleti idő a munkaidő részét képezi. A tervezet különválasztotta az aktív és az inaktív ügyeleti időt. Az aktív ügyeleti idő mindenképpen munkaidőnek számít, ellenben az inaktív csak akkor, ha a nemzeti jog úgy rendelkezik, illetve, ha a szakszervezetek és érdekképviseleti szervek a vállalattal erről külön megállapodnak.
Vannak pozitív példára ösztönző kiskapuk is a tervezetben, hiszen ha bármely tagállam úgy dönt, akkor 48 óránál rövidebb heti munkaidőt is meghatározhat. Egyetlen munkavállalót sem lehet arra kötelezni, hogy az így elfogadottnál (azaz maximum 48 óránál) többet dolgozzon.
