Kibocsátás-csökkentés: Kelet-Európa képes rá, ha megfizetik!

„Előbb vagy utóbb Európának 20-ról 30 százalékra kell feltornáznia a kibocsátás-csökkentés terén tett, 2020-ra vonatkozó vállalásait. Ellenkező esetben örökre eltűnik a lehetőség, hogy 2050-ig 80 százalékkal fogják vissza a fejlett világ kibocsátását.” – írja elemzésében David Buchan.

Az oxfordi székhelyű kutatóintézet vezető elemzője úgy véli, Európában megvan az ehhez szükséges potenciál, ám aránylag nagyobb az új, 2004 után csatlakozott kelet-európai tagállamokban.

Májusban az Európai Bizottság rámutatott, a gazdasági válság könnyebbé és aránylag olcsóbbá is tette a 30 százalékos vállalást. Németország, Franciaország és az Egyesült Királyság környezetvédelmi miniszterei ezt követően közösen tették le voksukat a 30 százalékos cél mellett (EurActiv.hu 2010.07.15.).

„A Bizottság helyesen ítél, (…) mikor keletre tekint, és a 10 új tagállamot aránylag nagyobb kibocsátás-csökkentési potenciállal bíró országokként veszi számításba a gazdagabb, régi tagállamokhoz képest.” – írja Buchan.

A szakértő ugyanakkor emlékeztet, a nagyobb potenciál nem azt jelenti, hogy a kelet-európai országok előrébb járnának az energiahatékonyság terén. Éppen ellenkezőleg arra igyekszik rámutatni, hogy Európa ezen a felém még sokkal többet kell és lehet tenni, mint a másik oldalon.

„A 10 új kelet-közép-európai tagállam energiahatékonyság tekintetében jelentős fejlődésen ment keresztül az elmúlt 20 évben. Maguk mögött hagyták a kommunizmus előző negyven évének energiapazarló nemtörődömségét. Mostanra költséghatékony energiaáraik jellemzik a régiót, de a gazdaság energiaintenzitása továbbra is távol van a nyugat-európai színvonaltól az egy euró megtermeléséhez szükséges felhasznált energia tekintetében.” – írja Buchan.

„Ráadásul az EU múlt évben elfogadott energia és klímacsomagja a megújulók magasabb ára miatt minden új tagállam számára enyhébb megújuló célkitűzéseket jelölt ki, mint a régi tagállamok számára. Ennél fogva egyik kelet-európai államnak sem kell majd megszakadnia, hogy ezeket teljesítse, sőt várhatóan túl is teljesítik majd azokat.” – így a szerző.

Buchan szerint ugyanakkor a 30 százalékos vállalás tehát hiába lehetséges, ha Nyugat-Európa nem dönt úgy, hogy megnöveli a keletre becsatornázott támogatások mértékét. 

„Jelen körülmények között mind a 10 keleti EU-tagállam támadásként értékelné, ha az EU 2020-ra vonatkozóan felemelné a kibocsátás-csökkentési célkitűzést 30 százalékra. Ha arányosan nagyobb erőfeszítéseket kérnek tőlük a klímaváltozás elleni küzdelemben, akkor további pénzügyi támogatást fognak kikötni.” – írja Buchan.

A szerző szerint pedig újabb támogatások nélkül a blokk keleti része nem fog hozzájárulni egy emeléshez. Buchan éppen ezért kétféle megoldást is kidolgozott a források átcsoportosítására vonatkozóan.

„Először is a [lehetséges] a strukturális alapok átcsoportosítása a költségvetésben. Ez jelenleg a 2007-2013 közötti pénzügyi időszakra vonatkozóan 344 milliárd eurót jelent. Ezen alapok többsége (a teljes költségvetés majdnem egyharmada) az új tagállamokba megy, de csak 10,8 milliárdot költenek energetikára. Pedig mi lehetne ’strukturálisabb’, mint az alacsony szénigényű gazdaság megteremtése?” – teszi fel a kérdést Buchan.

A szerző hangsúlyozza mindez persze nem hozna lényeges változást, ha a kelet-közép-európai tagállamok nem javítanak az ún. abszorpciós rátájukon, vagyis a források felhasználásának hatékonyságán. Buchan ezen kívül problémásnak tartja azt is, hogy a nemzeti politikusok jobban szeretik az olyan, látványos eredménnyel járó beruházásokat, mint az autópálya építés, mivel abban nagyobb politikai hozzáadott értéket vélnek felfedezni.

A szerző alternatív, második módnak látja azt, ha a megújuló energiákra fordított nemzeti támogatásokat „európaizálnák”, vagyis európai forrásokkal egészítenék ki, egyelőre ugyanis az uniós megújuló-energia támogatások „eltörpülnek egyes nemzeti szubvenciók mellett”, írja a szakértő.

„Németország például a saját megújuló energia-termelőinek ugyanannyi támogatást ad egy évben, amennyit az EU hét év alatt költ el az energiaszektorban. Egy pán-európai rendszerre van szükség, amelyben a megújuló energia támogatása szabadon folyhatna a gazdag nyugat-európai országokból abba a régióba, amely arányosan a legnagyobb potenciállal bír, várhatóan Kelet-Európába.” – írja Buchan.

Buchan emlékeztet, egy hasonló lépést az Európai Bizottság is kezdeményezett 2008-ban, párhuzamosan az ETS rendszer felállításával, amely a kibocsátási kvóták kereskedelmét valósítja meg a tagállamok között. Ezt a javaslatot ugyanakkor a tagállamok lesöpörték az asztalról, mivel attól tartottak, hogy azzal szétzilálnák saját nemzeti támogatási rendszerüket.

„A nemzeti támogatási rendszerek harmonizációja ennek ellenére de facto is zajlik már Nyugat-Európában, mivel a megújuló energián alapuló technológiák beértek, és a kormányok is költség-tudatosabban terveznek.” – véli a szakember.

Miután egyes nyugat-európai tagállamok éppen ezen hatékonyság jegyében maguk is felvetették a források keleti irányú átcsoportosítását, és az Európai Parlamentben is kezdik pedzegetni azt, hogy a 2008-as harmonizációs tervet újra napirendre kellene tűzni, Buchan úgy véli, hogy „az egyetlen célkitűzés, amivel kapcsolatban a közvélemény nemzetközi bírósága ítélkezni fog majd az Európai Unió felett, a közös cél, hogy a megújulók európai felhasználásának arányát átlagosan 20 százalékra emelje 2020-ig”.

„A teljesítés legjobb módja, ha kialakítunk egy európai zöld energia rendszert, amely Nyugat-Európa pénzügyi forrásait Kelet-Európa természeti erőforrásaival házasítja össze.” – zárja sorait a szakértő.

• Az Európai Unió intézményei és hivatalos honlapjai

  • Bizottság: Megújuló energia (EN)
  • Európai Bizottság: A megújuló energiaforrások kiaknázásának ösztönzéséről szóló irányelv (EN)

• Kutatóintézetek és akadémiai intézmények

  • Oxford Institute for Energy Studies