Hirdetés
Az alábbi megállapítások George Joffetól származnak.
„Amint az európai tél véget ért, Brüsszel képletesen fellélegzett, hogy a 2006 és 2009 során történtek nem ismétlődnek meg. A 2006. januári orosz-ukrán gázvita figyelmeztette az európai vezetőket, hogy az esemény az európai gázellátásra is hatással lehet.
Három évvel később a félelmek beigazolódtak, és amíg Oroszország és Ukrajna megegyezett, három héten keresztül dideregtek az Unió keleti tagállamaiban. Mindkét esemény rávilágított arra, hogy Európa függ az orosz olajtól és gáztól. [A függőség] csak nőtt, mióta az első vezetéket 1982-ben megépítették, az Egyesült Államok tiltakozása ellenére. [Washington szerint ugyanis] Oroszország, ha kívánja, politikai befolyásra használhatja [a vezetéket].
2006-ban például, a gáz 43,9 százalékát Oroszország juttatta az európai vezetékbe, Norvégia 24,3 százalékot és Észak-Afrika további 12,8 százalékot. [Oroszország] adta 2006-ban Európa energiaellátásához szükséges földgáz csaknem negyedét (24,6 százalékot), és azóta jelentősége csak nőtt.
Nem meglepő ezért, hogy az Unió érdekelt abban, hogy megoldja az energiabiztonság kérdését. Három út vezet az energiabiztonsághoz: az első a szolgáltató és fogyasztó közötti szerződésen, a második a stratégiai tartalékokon, a harmadik pedig az ellátás diverzifikálásán keresztül. Az Unió az első két opciót próbálta, és most soron van a harmadik is.
Az Unió elsődleges fegyverei a szerződéses garanciák, amelyeket az 1991-ben létrehozott Európai Energia Charta keretében kötött a fő ellátókkal. [A Charta] szabályozza a kereskedelmet, a beruházást és az átmenő kereskedelmet annak érdekében, hogy összehozza az Uniót a volt szocialista blokk kelet-európai országaival és a volt Szovjetunióval. 1994-ben Hágában negyvenegy állam írta alá a szerződést, amely 1998-ban lépett hatályba. Azonban Oroszország – a szerződés igazi célpontja – a vezetékek fölötti független ellenőrzésének okán, visszautasította az aláírást.
Az ellátás megszakadásának esetére, ezt helyettesítendő, az Unió megfelelő stratégiai készleteket kell, fölhalmozzon, ahol csak lehetséges. Ami az olajat illeti, a tagállamoknak kilencven napra elegendő olajkészletet kell fenntartaniuk; a gáz esetében nincs általános stratégiai készletezési követelmény és sokkal nehezebb tárolni is.
Olaszországnak jelentős tartalékai vannak Algériából, és más államoknak is vannak hasonló egyezményeik, a legtöbb állandó ellátási megállapodáson alapszik. Az ellátás felfüggesztésének súlya 2009 januárjában teljesen világossá vált.
Ezen kívül, egy nem régiben megjelent tanulmány szerint, az Egyesült Királyságban egy váratlan, egynapos szolgáltatás-kimaradás miatt lehetséges, hogy a legtöbb ipari létesítmény leállna, és az olajtartalék csak az igény tíz-tizenöt százalékát fedezné. Hat héten át, ez a gazdasági veszteség elérné a GDP 0,81 százalékát.
Néhány iparág hosszú-távú károkat szenvedne és 1,4 millió embernek kellene szembesülnie a munkanélküliséggel.
Ezek a tényezők alátámasztják, hogy Európának szüksége van arra, hogy az energia forrásait diverzifikálja. Ezekben az években mind az Unió, mind Oroszország vizsgálja ezt a kérdést. Oroszország továbbá nyughatatlanul próbálja elválasztani az Ukrajnával, és más kelet-európai országokkal folytatott vitáját az Európába tartó gázellátás ügyétől.
Két javaslat készült. Az első 2007-ben, amely az Északi Áramlat néven ismert új vezetékről szól. [Ez a vezeték] Oroszországból Németországba szállítana évente 55 milliárd m3 gázt, bevonva a Gazpromot, az Eon-t és a BASF-t.
[A másik] a Déli Áramlat, amely a Gazprom és az ENI 2008-as javaslata szerint, Oroszország déli részétől a Fekete-tengeren keresztül haladna, Bulgárián, Szerbián és Horvátországon át Olaszország és Ausztria felé. Ez a vezeték harminc és hatvanhárom milliárd m3 közötti mennyiséget szállítana évente.
A két vezeték, amely közül az egyik (az Északi Áramlat) már építés alatt van, míg a másikról pedig már megállapodás született, még mindig Oroszország jóindulatától függ, annak ellenére, hogy elkerüli Oroszország „közeli szomszédjait”.
Az Unió ezért egy [harmadik] alternatíva mellett kötelezte el magát: a Nabucco vezeték mellett, ami a Kaszpi-tengertől Bulgária, Románia és Magyarország felé Törökországon át halad. Ez a privát kasszából finanszírozandó vezeték, évente harminc milliárd m3 gázt szállítana, és elkerülné a közvetlen orosz függést, feltéve ha [Oroszország] nem gyakorol nyomást déli szomszédjaira.
Így még a 7,9 milliárd eurós Nabucco vezeték sem jelenti azt, hogy Európa elkerülheti az orosz befolyást. Akkor sem, ha a Törökország által ajánlott és rajta keresztül haladó kiegészítő vezetékek is megépülnek. A 2008-as grúz tapasztalatok fényében, ennek jelentős biztonsági vetülete is van Európa és a NATO számára. Röviden, a közeljövőben az Oroszországtól való függőség miatt, az energiaellátás uralhatja az Unió biztonsági céljait.”
