Hirdetés
Mi vezetett a német újraegyesítéshez?
A második világháború után 1949-ben létrejön a két német állam. Leegyszerűsítve: a brit, az amerikai és a francia zóna egyesítéséből, melyet eredetileg bizóniának, majd trizóniának hívtak, 1949-ben létrejön az NSZK, ami helyesen úgy hangzik, hogy Németországi Szövetségi Köztársaság és nem Német Szövetségi Köztársaság, ahogy a magyar köztudatban elterjedt. Pár nappal később, október 7-én a szovjet megszállási övezetből kikiáltották az NDK-t. A kor vicce úgy hangzott: „Hogy osztották föl Marx hagyatékát A két német állam között? Az NDK-é lett a munka, az NSZK-é a tőke.” Ez azt jelenti, hogy alig volt stratégiai nyersanyag az NDK területen, és minden fontos terület -beleértve a Ruhr-vidéket, a Saar-vidéket is- az NSZK területéhez került.
Az NSZK kulcsállam volt. Egy, a Nürnbergi pert bemutató filmben egyszer úgy fogalmaztak: „Berlin Németország, Németország Európa”. Ez azt jelentette, hogy a Nyugat mindent megtett annak érdekében, hogy a kommunista erők ne tudjanak győzedelmeskedni az NSZK területén, és 1949-ben egy szavazattöbbséggel (a jelölt saját magára szavazott) a Németországi Szövetségi Köztársaság első kancellárja, Dr. Konrad Adenauer lett, aki történelmi okok miatt helyezte a fővárost Bonnba.
Erre két oka volt. Az egyik, hogy a nagyvárosokban, többek közt szülővárosában, Kölnben, szociáldemokrata vezetés volt. Ha azonban egy jelentéktelen kisvárost tesz meg fővárosnak, azzal szimbolizálja, hogy ez csupán átmeneti megoldás, és igenis lesz német újraegyesítés. Csak azt nem lehet tudni, hogy mikor és hogyan.
Adenauer után, 1963-tól a gazdasági csoda atyja, Ludwig Erhard lett a kancellár 1966-ig. Ezt követően került sor Németország történelmében az első nagykoalícióra. A húsz tagú kormányból tizenegyet adott a CDU/CSU, kilencet, többek közt a külügyminisztert és az alkancellárt az SPD. Kurt Georg Kiesinger lett a kancellár, az alkancellár pedig Willy Brandt, Nyugat-Berlin korábbi legendás polgármestere. Az igazságügy-miniszter a német történelem egyik legtisztességesebb embere, Gustav Heinemann volt.
Ebben a korszakban zajlik a berlini fal fölépítése. Ennek oka, hogy addigra már jóval több, mint kétmillió NDK-állampolgár -főleg fiatalok és képzettek- hagyták el az NDK-t, és mentek át az NSZK területére. Az utolsó hetekben már heti 40 ezer ember szökött át, és mivel Kelet- és Nyugat-Berlin közt nem volt határ, bárki fölszállhatott az U-Bahnra az egyik oldalon, majd kiszállhatott a másik oldalon. Ezért 1961. augusztus 13-án fölhúzták a berlini falat.
A történelem egyik legnépszerűbb amerikai elnöke, John Fitzgerald Kennedy, ezt követően azonnal Berlinbe utazott, és megtartotta legendás beszédét, melyből visszatérően idézzük: „Ich bin ein Berliner”, tehát „Én egy berlini vagyok”. A kor vicce egyébként úgy szólt: Mázli, hogy nem Hamburgban volt a válság, mert akkor azt kellett volna mondani, hogy „Ich bin ein Hamburger”, vagy, ha Páizsban, akkor azt, hogy „Ich bin ein Pariser”, ami még nevetségesebb lett volna.
A lényeg azonban az, hogy a fal felhúzása az állapotokat rövidtávon stabilizálta, az NDK-ból való távozás gyakorlatilag lehetetlenné vált. Viszont abban a pillanatban, amikor Ronald Reagan űrfegyverkezését a szovjetek gazdasági erővel nem bírták, amikor a szocializmus megroppant, amikor volt 1956, ’68 és ’80 a magyaroknál, a csehszlovákoknál és a lengyeleknél, akkor egyértelmű volt, hogy a szocializmus összeomlása csupán idő kérdése. Ez meg is történt: szétesett a szocializmus, megszűnt a Szovjetunió, a berlini falat le lehetett bontani – ennek ünnepeljük húszadik évfordulóját – és sor került a német újraegyesítésre.
Elmondta, a belpolitikai folyamatok legfontosabb állomásait, de mi volt a nemzetközi aktorok szerepe a fal leomlásában? Mi vezetett ahhoz, hogy Schabowski felolvassa azt a bizonyos cédulát, amely szerint „ab sofort” könnyítik meg a kelet-németek utazását?
Több dolog párhuzamos hatásának eredménye ez. Egyrészt a kelet-németek jelentős része már a csehszlovák és magyarországi nyaralásból sem akart visszatérni. Abban az időben az NDK külügyminiszter Fischer, megkereste a magyar vezetést, a nagykövettől kezdve tárgyalt a magyar külügyminiszterrel és közölte, amennyiben megnyitjuk a határt, akkor az NDK összeomlik. A magyarországi szovjet főparancsnok bejelentette, hogyha megnyitjuk a határt, a szovjet csapatok lezárják azt.
A lengyel-csehszlovák-magyar vonalon tizenkét feltöltött szovjet hadosztály állomásozott, ráadásul Európában meghatározott katonai főirányok voltak, ebből legfontosabb a német síkság volt, tehát a Berlin irány. Abban az időben mind a két fél úgy gondolta, hogy Fuldanál kerül sor a történelem első európai atomösszecsapására, de hála Istennek, erre nem került sor. A szovjet vezetés, rövid tétovázás után elfogadta a német újraegyesítést.
Helmut Kohl, aki addig egy rendkívül tisztességes középszerű kancellár volt, rájött arra, hogy német újraegyesítés most szovjet és amerikai támogatással, a franciák és a britek ellenére végrehajtható, és ezért nem kell másként csinálnia, csak fizetni érte. Másképp fogalmazva: Elképesztő pénzt fizettek a németek a szovjeteknek, de elképesztő pénzt fizettek a németek az amerikaiaknak is. Az akkori Öböl-háború mintegy 40 százalékát finanszírozta Németország.
A franciák utolsó percig ellenezték a német újraegyesítést. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy néhány nappal a német újraegyesítés előtt, a Német Keleti Akadémia ülésén minden nap reggeltől estig kérdeztek minket. Az én partnerem a Walter Schütze volt, a Francia Köztársaság elnökének a biztonságpolitikai főtanácsadója, aki nálam sokkal felkészültebb volt, értelmesebb volt, jobb információkkal rendelkezett. Az ő szavait örökre megjegyeztem. Az egyik mondata így hangzott: „Vegyék tudomásul, hogy német újraegyesítésre nem kerül sor, mert ha sor kerülne, attól kezdve Franciaország csupán nyugdíjas nagyhatalom lenne”. A másik gondolata azért volt furcsa, mert csak néhány nappal voltunk a német újraegyesítés előtt, és számomra fölfoghatatlan volt, hogy a franciák kulcsembere azt gondolja, hogy a történelmet vissza tudja fordítani.
Ugyanez volt a brit álláspont. A franciák attól tartottak, hogy az újraegyesítés azt jelenti, hogy Németország Európa vezető hatalma lesz. Ez be is következett. Tartottak továbbá attól, hogy a franciák kiszorulnak Kelet-Európából - itt elsősorban a lengyelekre és csehszlovákokra kell gondolni, mert ezek voltak a Kisantant révén a francia szövetségesek -, és attól féltek, hogy a német-francia évtizedes barátság alapja, amely szerint a politikai vezető szerep Párizsé, a gazdasági vezető szerep pedig Bonné, most föl fog borulni.
Zárójelben jegyzem meg, hogy föl is borult.
A britek abból indultak ki, hogy velük szemben újra egy európai hegemón hatalom születik. Érdekes módon az amerikaiak és az akkori szovjet vezetés ettől nem tartott. Rendkívül kemény volt a németellenesség Olaszországban. Andreotti, korábbi külügyminiszter kijelentette, hogy „én szeretem a németeket, és azt kívánom, hogy boldogan éljenek, minél több államban”. Ezt a németek sem felejtették el.
Azzal, hogy létrejött a német egység Európa szívében, 1871. után először egy olyan egységes német állam született, amely senkinek nem volt az ellensége, nincs ellenségképe (Feinbild), és a németek határán kizárólag szövetséges és semleges államok voltak. A két semleges állam Ausztria és Svájc, ezekkel Németországnak a kapcsolata hagyományosan kiváló.
Érdekes módon a Nyugat úgy próbálta a német gazdaságot gyengíteni – és ez ma már kimondható –, hogy egy rendkívül dinamikus német Márka helyett – amelyik pillanatok alatt meg tudta volna bénítani a francia Frankot - egy egységes, rendkívül furcsán működő európai valutát, az eurót vezetett be. Az euró bevezetése alapvetően francia ötlet volt, a németek pedig támogatták.
Ennek értelmében az európai központi bank – tehát a Frankfurtban lévő bank – elnöki posztjára is politikai, és nem szakmai alapon választottak első számú vezetőt, ugyanez igaz mára is. A francia-német kapcsolatok mára stabilizálódnak. Látni kell, hogy a kislány, - ahogy Kohl hívta Merkelt – kiválóan működik, látni kell, hogy Németországban egy teljesen új belpolitikai helyzet jött létre, de rövid ideig a lengyel-német, és akkor még csehszlovák-német kapcsolatok feszültek voltak.
Ott voltam, amikor Lech Walesa, a lengyel történelem egyik legkevésbé képzett elnöke bejelentette; „hogyha kell, katonai erővel is megállítjuk a németeket”. A németek nem tudtak ezekkel a lengyel érvelésekkel mit kezdeni, időközben a német-lengyel kapcsolatok természetesen a helyükre kerültek, és az új német külügyminiszter, Westerwelle, rendkívül okosan első külföldi útja, Brüsszel után, a másodikat nem Párizsba tette, ahogy addig minden külügyminiszter, hanem elment Varsóba, és megpróbálta a német-lengyel kapcsolatokat idézőjelben helyre tenni. Hogy ez mennyire lett sikeres, azt az eljövendő évek fogják megmutatni.
Ön figyelemmel követte a 4+2-es tárgyalásokat. Mi volt az a kérdés, ami a leginkább megosztotta a hatalmakat a német újraegyesítés szempontjából? A kelet-német belpolitikai erők egy része azt szerette volna, ha a két Németország külön fejlődik tovább, amíg az NDK utól nem éri az NSZK-t.
A kelet-német erőket egyrészt röviden lesöpörték. A 2+4-es tárgyalásokon – a két német állam és négy meghatározó hatalom – az NDK álláspontja kevésbé volt fontos. Másrészt, nem lehetett eltekinteni attól, hogy a 17 millió kelet-németnek elege van abból a szocialista rendszerből, amit az NDK 1945, illetve formailag 1949 óta jelentett. Harmadrészt, ha nem kerül sor a német újraegyesítésre, az NDK ellenállása akkor is hamar megtört volna, mert a kelet-németek tömegével mentek volna át az addigra megnyitott határon.
A komoly ellenállás volt azonban abban a kérdésben, hogy az egységes német állam tagja legyen-e a NATO-nak. Rövid idő után a szovjetek elfogadták, hogy igen, ezért a máltai csúcstalálkozón megegyeztek, hogy a NATO keleti bővítését leállítják. Hozzá kell tenni, ez nem következett be, a NATO az elmúlt húsz évben mintegy 1000 kilométerrel tovább ment Keletre, és ez komoly problémát okozott az orosz vezetésnek. A mai orosz-amerikai kapcsolatok kulcskérdései, NATO-bővítés, rakétatelepítés, grúz kérdés, ukránkérdés, erre az időszakra vezethetőek vissza.
Magyarország megnyitotta a határt. Helmut Kohl fölkínált 5 milliárd Márka kedvezményes kölcsönt Magyarországnak, de Magyarország ezt nem fogadta el, mert azt akarta, egyszer a történelemben forduljon elő, hogy barátságból cselekszünk valamit. Amíg Kohl aktív volt, ezt soha nem felejtette el, és a magyar vezetők úgy járhattak be hozzá, mint egy jó baráthoz. Tehát amikor nekünk komoly problémáink voltak – és néhányszor voltak –, akkor Kohl fenntartás nélkül segített. Soha nem felejtette el, hogy a határnyitáskor mindenben segítettünk. Az akkori magyar miniszterelnök, Németh Miklós cserébe Londonban egy rendkívül fontos európai bank egyik vezető posztját kapta meg német támogatással. Horn Gyula, mindenben számíthatott a Kohl-Genscher vezetés támogatására, így többek közt fontos információkat, kapott. Nyers Rezső időközben kiesett a hatalomból, de az akkori bonni nagykövetünk, Horváth István mindent megkapott a németektől. Többek közt a West Deutsche Landesbank elsőszámú vezetője lett Magyarországon, most pedig a Magyar Köztársaság bécsi nagykövete.
Magyarország abból indult ki, hogy ez a hála sokáig fennáll, ám az csak Kohl hivatali idejére korlátozódott. Schröder, már egy másik generációhoz tartozott, aki számára Magyarország csak jelenlegi és nem múltbeli értéke alapján került megmérettetésre. A magyar diplomácia alapvető problémája, hogy nem készült fel a Kohl utáni időszakra, mert nem hittük el, hogy a Kohl megbukhat Schröderrel szemben. Merkel csodálatos kancellár, de egyáltalán nem bír magyar kötődéssel. Bár számára a határnyitás rendkívül fontos, soha nem felejti el, de ő már nem az a generáció, amelyik Kohl oldalán ebben aktívan részt vett.
Húsz év távlatából mit jelent az egyesítés a mai Európának, a mai Európai Uniónak?
Egyrészt azt, hogy Európa vezető hatalma politikailag, gazdaságilag, morálisan, kulturálisan és katonailag is Németország lett. Másrészt, hogy Németország Európa azon rendkívül kevés államának egyike, amelyik föl tudta dolgozni a múltját, és szembe mert nézni vele. Az európai nagyhatalmak közül az egyetlen ilyen állam.
Harmadrészt a német újraegyesítés azt jelentette, hogy egy rendkívül komoly űr tűnt el Európa közepéből. A hidegháború korából származó vicc, amely szerint a világ bármely részén egy őrült tábornok ki tudja robbantani a harmadik világháborút, de Németországban erre egy őrmester is alkalmas, többé nem volt érvényes. Németország ma már valamennyi szomszédjával baráti kapcsolatot ápol. A német-francia, német-brit kapcsolatok rendezettek, a német-amerikai és német-orosz kapcsolatok kiválóak. Németország elképesztően jó kapcsolatokat ápol a Távol-Kelettel, többek közt Kínával is.
Hála Istennek véget ért a hidegháború, megúsztuk világháború nélkül, és ebben az új Európában Németország meghatározó szereppel bír. Két apró szépséghiba van: Egyrészt nem került sor az ENSZ reformjára, vagyis Németország nem lett az ENSZ Biztonsági Tanács állandó tagja, másrészt az egyesülés után húsz évvel, a volt NDK-ban továbbra is rendkívül komoly gazdasági, morális és egyéb, ehhez a korszakhoz köthető problémák vannak.
Húsz év nem volt elegendő ahhoz, hogy az átlag volt NDK-s földolgozza a múltat, és nem tudott igazodni az NSZK piacgazdaságához sem. A németek belső problémái tehát maradtak. Nem véletlen az, hogy a két nagy párt a mostani választásokon elképesztő teret vesztett, a kis pártok viszont annál nagyobbat nyertek, hiszen 50 százalékkal kaptak többet, mint a legutóbb. Még nem látjuk, mit hoz a jövő, de Németország már nem az a Németország, amelyik elvesztette Európát és a világot az első és a második világháborúban.
Kedvelt megfogalmazás, hogy Németország, az Európai Unió integrációjának motorja. Úgy tűnik, ez most még inkább igaz, Berlin mintegy fénykorát éli. Angela Merkel, Konrad Adenauer után először, meghívást kapott az amerikai Kongresszusba. De ha csak az európai belpolitikát nézzük: Németország úgy tűnik, hogy minden fontos európai kérdésben nemcsak, hogy vétójoggal bír, de gyakorlatilag ő alakítja ki az egyes javaslatok tartalmát. Meddig tarthat ez e jelenlegi erőviszonyok között?
Schröder után – akinek kimondottan rosszak voltak az amerikai kapcsolatai –Merkel az amerikaiak számára felüdülést jelentett.
Ami Európát illeti, had utaljak arra a vitára, ami évtizedek óta folyik Európában. Ezt németül úgy mondják, hogy „Erweiterung oder Vertiefung”, vagyis a bővítés vs. mélyítés dilemmája. Bővíteni akarom az Európai Uniót, vagy végre elmélyíteni? Mindmáig a bővítés volt a meghatározó.
Véleményem szerint az elmúlt tíz évben lezajlott bővítésnél a politika játszotta a főszerepet, és nem a szakmai kritériumok. Ez nemcsak az Európai Unió tragédiája, ez a NATO tragédiája is.
Belátható időn belül eljutunk oda, hogy ezek a területek túlnőnek saját magukon. Ettől kezdve a „hogyan tovább”-ra kell majd választ keresni. Ez nem a ma, ez a politikai holnapután problematikája lesz.
Németország a politikai motor szerepét be tudja tölteni mindaddig, amíg Németország gazdasága exportorientált marad. De hogy a politikai holnapután mit hoz, azt nem lehet megmondani.
