Hirdetés
Mi a véleménye Barroso megválasztásáról és a Bizottság összeállítása körüli pletykákról?
Barroso újraválasztását egyáltalán nem tekintem szerencsés lépésnek. Láttuk, hogy a Barroso-időszak alatt gyakorlatilag semmiféle komoly előrelépés nem történt. A Delors vagy a Hallstein nevével fémjelzett érában voltak olyan események, amelyekre úgy tudunk utalni, mint valódi mérföldkövek az integráció történetében.
A másik probléma, hogy Barroso elfogadta és megerősítette azt a nagyon kedvezőtlen konszenzust, miszerint a hivatalosan három egyenértékű szerv – a Tanács, a Parlament és a Bizottság – közül egyértelműen kiemelkedik a Tanács, a Bizottság pedig alárendelt pozícióba kerül.
Miben mutatkozik meg a Bizottság háttérbe szorulása?
Két dologban. Az egyik, hogy a Bizottság által kezelt költségvetést ma már szinte teljes egészében a nemzeti kormányok fizetik be, holott a nyolcvanas években még a költségvetés tetemes része a Bizottság saját bevételeiből származott. A Bizottság tehát a költségvetés szempontjából jelenleg ki van szolgáltatva a tagállami kormányoknak.
A Bizottság térvesztésének másik indikátora a tagok megválasztásának módja, vagyis az, hogy a jelölteket a tagállamok állítják, és ugyanezek a tagállamok egyezkednek róluk. Ez azt jelenti, hogy egy biztos a karrierje szempontjából ki van szolgáltatva a tagállamoknak. Pontosan tudja, hogy nem tehet keresztbe egyetlen tagállamnak sem, mert az az első adandó alkalommal visszavágna: megvétózná őt.
Ha én biztos lennék, igyekeznék elkerülni mindenféle konfliktust. Karrierépítésem legcélravezetőbb módja a semmittevés lenne, hiszen így egyetlen tagállamnak sem lenne alkalma és indoka az előremenetelemet megakadályozni.
Annak, hogy a Bizottság miért nem egy választott testület, egyetlen oka van: a tagállami érdekek. Ezen kívül semmi nem indokolja, hogy a Bizottság elnökét és tagjait miért nem választjuk ugyanúgy, mint az európai parlamenti képviselőket.
Miért gondolja, hogy ez Barroso hibája, hiszen egy ilyen jogkört csak a tagállamok ruházhatnának át másra?
Igaz, de tegyük fel a kérdést: Hogyan tud ez a helyzet megváltozni? Csakis úgy, ha a Bizottság keményen kiáll az elképzelései mellett, amit Barroso nem tett meg. Köztudott tény, hogy Barrosonak már-már eposzi jelzőjévé vált, hogy „jóban van a tagállamokkal”.
Vegyünk egy példát: Barroso elnöksége alatt folyt le a 2006-tól 2013-ig tartó időszakra vonatkozó pénzügyi perspektíva vitája. Itt jól láthatóan felszínre törtek az egyes tagállamok érdekei; a nettó befizetők és a „haszonélvezők” elnyúló huzavonájának lehettünk tanúi.
Ebben a helyzetben a Bizottság elnökének az lett volna a feladata, hogy világossá tegye az európai polgárok számára, sajnos nem rendelkeznek kellően széles jogkörökkel a probléma kezeléséhez. Ez lenne ugyanis az igazi demokráciadeficit-elhárítás, nem pedig az, ha Margot Wallström „kommunikál”.
A Bizottságnak fel kellett volna rá hívni a figyelmet, hogy az az Európai Unió, amelyet 27-28 tagúan – mert az említett perspektívában Horvátországgal is számolnak – ugyanannyi pénzből akarunk finanszírozni, mint amennyiből az 1997 előtti 15 tagú EU-t, nem lesz képes jól működni.
EL kell ismerni, hogy ezt a tényt a Bizottság az első ajánlásában le is fektette, később azonban Barroso gyakorlatilag behódolt a Tanácsnak. Számos ehhez hasonló példát lehetne még felsorolni.
Barroso most új pozíciók létrehozását tervezi: többek közt a bevándorlásügyért, az éghajlatváltozásért, az alapvető emberi jogokért felelős biztosi, valamint egy úgynevezett kutatás-fejlesztési tanácsadói posztról esett szó. Mi ezekről a véleménye?
Szerintem nem kell ilyen nagy hangsúlyt fektetni a pozíciókra. Úgy látom, az Unió nem tud újabb területeket foglalni, ezzel szemben pozíciókat kreál. Létrehozhatunk bármilyen biztost, de ha nem rendelkezik hatáskörökkel, mert az a kompetencia nemzeti szinten van, illetve ha nincs hozzá pénz, mert nem növelik az európai költségvetés mértékét, akkor ezek fogatlan papírtigrisek maradnak – és ilyenből rengeteg van.
Románia például belépését követően megkapta a többnyelvűségi biztosi széket. Vajon mit tud kezdeni a többnyelvűségi biztos akár a kelet-európai roma-kérdéssel, akár a szlovákiai nyelvtörvénnyel? Semmit, ezek fogatlan papírtigrisek.
Ugyanez elmondható a Lisszaboni Szerződés vonatkozásában is. Kreálnak még egy elnököt, így már három vagy négy ember jeleníti meg az Európai Uniót. Tegyük fel, hogy az EU beleszól egy harmadik világbeli konfliktusba. Kire kell ilyenkor figyelni? A Bizottság elnökére, a Tanács elnökére, a soros elnökre, a külügyi főképviselőre, esetleg a Parlament elnökére? Túl sok különböző személy jelenik meg…
Pont ezt a szerepkört szánták a Tanács elnökének…
De facto viszont nem ez fog történni. Egy újabb pozíciót létrehozásával már öt feje lesz az EU-nak. Új pozíciókat gyártani gyerekjáték. Én azt hangsúlyozom, hogy további területeket kellene foglalni.
Melyek azok a területek, amelyeket lefoglalna az Unió helyében, és ki kezdeményezhetné ezeket a változásokat?
Induljunk ki abból, mi hiányzik. Nézetem szerint az emberi jogok és kisebbségek védelme az európaiak közös kulturális öröksége. Ha valamiben egyet tudunk érteni és különlegesek tudunk lenni a világban, ha valami egyedivé tenne egy európai alkotmányt, az, ha kiemelten kezelnénk az emberi jogok és kisebbségek kérdését, hiszen e területek jelentősége a történelem során mélyen belénk ivódott.
Ehhez képest, ha valaki áttekinti az EU joganyagát – és ez sajnos egyáltalán nincs benne a köztudatban – keresve sem talál kisebbségi, emberjogi törvénykezést. Az Európai Unió csupán az Európa Tanács külső joganyagára hivatkozik.
Egyértelmű, hogy saját emberi jogi szabályozásra lenne szükség. Ezt a 27-ből 23 vagy 22 tagállam ma már képes lenne megalkotni. Franciaország, Görögország, Szlovákia, Románia, és esetenként Spanyolország ellenállása jelent akadályt, ám a spanyolok hozzáállása sem teljesen egyértelmű, hiszen Spanyolországban széles körű jogokkal ruházták fel a katalánokat és a baszkokat.
Mindössze négy ország blokkolja ezt a jogalkotási folyamatot.
Egy másik problematikus terület az oktatás. A tudásalapú társadalom és lisszaboni stratégia hívószavainak hangoztatása ellenére az egyetlen integratív oktatásügyi program a bolognai folyamat volt.
Itt említeném meg, hogy úgy tűnik, mintha az utóbbi időben az igazán nagy lépések kívülről indulnának, és az Unió csupán átvenné ezeket. A bolognai folyamat az EU keretein kívül kezdődött, hiszen a Bizottság nem is rendelkezik megfelelő kompetenciával egy ilyen kezdeményezéshez.
Ezt meg kellene változtatni, és egy európai szintű oktatási, kutatás-fejlesztési teret kellene létrehozni. Ezt hirdetik is, csakhogy kézzel fogható eredmények nem születnek az ügyben.
A harmadik terület a környezetvédelem, amelyben már kiváló eredményeket értünk el. El kell ismernünk, hogy az egy tagállamra vonatkozó joganyag életbe lépett és kikényszeríthető. Az olyan esetek, mint például Bős-Nagymaros, az osztrák folyószennyezés, az osztrák égetőmű, a romániai ciánszennyezés azonban azt mutatják, hogy az országok közötti konfliktusokkal szemben az Unió egyszerűen tehetetlen, és manapság szinte már minden probléma ilyen.
Ez viszont inkább konfliktuskezelés, mint környezetvédelmi politika. A klímapolitikai célkitűzések egy kivételével kikényszeríthetőek…
Igen, ám ezek az intézkedések egytől-egyig azt támasztják alá, hogy kizárólag tagállami szinten gondolkodunk. Kellene egy közös politika, amely képes kezelni két tagállam ilyen jellegű konfliktusát.
Hasonló véleményen vagyok a szociális jogokkal kapcsolatban. Az Európai Unióban állandóan napirenden van az európai szociális modell kérdése.
Ez olyasvalami, amit a Bizottság ismer és a Parlament is szüntelenül kommunikál. Ha azonban megvizsgáljuk, mi van emögött uniós szinten, nagyon hamar kiderül, hogy üres frázisokról van szó. A szociális modell csupán nemzeti szinten létezik: a svédeknél és a dánoknál van, a briteknél és a lengyeleknél meg nincsen. Uniós szociálpolitikáról semmi esetre sem lehet beszélni.
Többször említette, hogy az Unió olyan dolgokat kommunikál, amik mögött nincs valós jogszabály. Nem lehet, hogy éppen azért propagálja ilyen elszántan, hogy idővel önbeteljesítő jóslattá váljon?
Ez a módszer nem működik, ez a felfújt macska tipikus esete. Ha a macska meg akar ijeszteni valakit, akkor felfújja magát, felborzolja a szőrét, és még egy kutya is elhiszi róla, hogy nagy és félelmetes.
Az EU azt gondolja, hogy ha a macskához hasonlóan felfújja magát, akkor előbb-utóbb elhiszik, hogy hatalmas, és valóban azzá is válik. Ez a tendencia egyébként Maastrichtban kezdődött. A maastrichti szerződés előtt még reális volt az EU önképe: közösségeknek, illetve közös piacnak hívta magát, és pontosan lehetett tudni, hogy meddig terjednek határai. Maastrichttal azonban kezdetét veszi egy rendkívül negatív folyamat. Az EU elkezd vetíteni, projektálni abban a hitben, hogy előbb-utóbb olyanná válik, mint a róla kialakított képzet. Egy angol mondásra („in order to be never try to seem”) rímelve: vagy valóban válj azzá, vagy ne akarj annak látszani, ami nem vagy, mert az nevetséges.
Az Európai Unióra vonatkoztatva remek példa a közös kül- és biztonságpolitika, ami nem közös, nincs benne a biztonság és nem működik. Az összes ilyen „kivetítés” tulajdonképpen megbukott, nem ez a követendő stratégia. A „brüsszeli kultúra” és Margot Wallström viszont ösztönösen úgy reagál, hogy „elkommunikálja” a problémákat. Effajta hozzáállás a kommunizmus eszköztárából lehet ismerős: nem vesznek tudomást a problémákról, hanem megpróbálják őket retorikai szinten elfedni. Ahogy azt a nyolcvanas években Václav Havel is kimutatta Living in Truth című írásában, vissza kellett szereznie a valóságot. Egy szó mint száz: ez a stratégia nem működik.
Térjünk vissza a hétköznapi politika szintjére. A mai konferencia témája a magyar elnökség volt, viszont Ön volt az egyetlen előadó, aki három percnél hosszabban beszélt az EU-ról. Felteszem a kérdést, amit a konferenciának kellett volna tárgyalnia: hogyan tud Magyarország gazdasági szempontból felkészülni az elnökségre?
Úgy gondolom, a magyar elnökség kudarc lesz, mégpedig azért, mert csak az az ország tud jó elnök lenni, amelyik egyrészt érti, hogy mi az Európai Unió, másrészt tisztában van saját prioritásaival.
E két összetevőből automatikusan következik, hogy mi lesz egy ország elnökségi prioritása – ezt nem kell kitalálni. Ha tudjuk, mi az Unió, és ha tudjuk, mik a saját prioritásaink, akkor ebből adódik, mit fogunk prioritásként képviselni. Ez történt a svédeknél, akik pontosan tudták, hogy a környezet lesz hangsúlyos, ez történt a hollandoknál, akik pontosan tudták, hogy az emberi jogokat helyezik előtérbe. Magyarországon nem tudják, mi az Unió, mert számos hamis kép alakult ki róla, ráadásul azzal sem vagyunk tisztában, mik a saját prioritásaink.
Már csak két évünk van a felkészülésre, és ez kevés ahhoz, hogy jó magyar elnökséget produkáljunk. De ha öt évünk lenne, az sem lenne elegendő; talán tíz-tizenöt éves távlatban volna rá esély, hogy Magyarország felnőjön a feladathoz.
Ami pedig a gazdasági vetületét illeti, úgy vélem, ha az Uniónak egy területen van kompetenciája, ki is kell azt használnia. Ez a mozgástér gyakorlatilag elég szűk, de ide tartozik például az adóparadicsomok kérdése, ahol tapasztalható némi előrehaladás és dicséretesek az EU legújabb erőfeszítései. Szintén ide sorolnám a gazdaságélénkítést, de erre az Unió nem tudott kellő mennyiségű pénzt áldozni. Ha tüzetesebben megvizsgáljuk, inkább nemzeti, nem pedig szupranacionális szinten hoztak ilyen jellegű intézkedéseket.
Az Európai Unió gazdaságélénkítő csomagja nem számít?
Az szinte elhanyagolhatóan kicsi. Ha megfontoljuk, mekkora a mértéke az amerikai, a brit, a német vagy a kínai gazdaságélénkítéshez képest, az uniós csomag csupán egy kis szelete volt az egésznek. Ha a német vagy francia gazdaság tényleg növekedésnek indul, az a nemzeti szintű intézkedések érdeme lesz.
Hangsúlyozom azonban: ilyen kompetencia-területből kevés van. A második lehetőség, hogy nincs kompetenciája, és az ilyen területeken buborékok képződnek. Ilyen többek közt a pénzügyi szabályozás. Szintén nemzeti szinten dől el, hogy egy ország mekkora államadósságot halmoz fel és milyenek a likviditási mutatói. Ezek tehát mind-mind az Unió nem létező kompetenciáit gyarapítják.
A harmadik kategória az, mikor az EU kifejezetten elősegítette a válságot. Tette ezt például azáltal, hogy hagyta létezni az adóparadicsomokat, vagy azáltal, hogy úgy beszélt a keleti bővítésről, mint egyértelmű sikertörténetről. Nem hívta fel a figyelmet a kelet-európai országok strukturális gyengeségeire, Magyarországot pedig éveken keresztül futni hagyta, mikor az nem tartotta be a saját maga által készített – egyébként nagyon gyenge – konvergencia-tervet, és ezzel olyan jelzéseket küldött a piac felé, hogy ebben az országban stabil a pénzügyi helyzet.
Viszont mikor a nemzetközi pénzpiacokon megszűnt a likviditás, az Európai Unió bizony hoppon maradt.
Az Európai Uniót bíráló hangokra adott válaszok soha nem a megfelelő szinten születnek meg, ahogy Ön fogalmazott, „elkommunikálják” a dolgot. Miként lehetne mégis megoldani a felvetett problémákat?
Véleményem szerint az a baj, hogy az Európai Unió keretein belül igazából nem léteznek válaszok. Tehát „dobozon kívül” kellene gondolkodni. Az EU kialakulásától fogva kormányközi szervezet, soha nem billent át a másik oldalra. A nemzetek felettinek mondott berendezkedés egy hamis kép. A globalizáció körülményei között a kormányok saját választóiknak felelősek, a politikusok karrierjét a nemzeti választások befolyásolják.
Ebből adódóan mindenki a saját nemzeti érdekeit követi és a Tanácsban blokkol minden döntést, amely az EU szupranacionális jellegét erősíthetné. Ennek következményeként az utóbbi húsz év emlékezetes előrelépései – mint például a schengeni vívmányok és a bolognai folyamat – nem uniós kereteken belül, hanem azon kívül születtek.
Nézetem szerint az egyetlen lehetőség az előrelépésre az, ha az azonos elkötelezettségű tagállamok megerősített együttműködéssel haladnak tovább.
Támogatja tehát a többsebességes Európa gondolatát?
Tulajdonképpen igen, de nem az EU-n belül. Nem kell mindig az Unió kategóriáiban gondolkodni! A történelem során számtalan alternatív szervezetet hoztak létre Európában, elég csak megemlíteni az EFTÁ-t vagy a NYEU-t.
Miért gondoljuk azt, hogy csak uniós keretben történhetnek nagy dolgok? Ennek a zárt keretnek visszatartó hatása van, és ezen a Lisszaboni Szerződés sem fog változtatni. Mindenki, aki kicsit is osztja a föderalista nézeteket, úgy ráharapott a Lisszaboni Szerződésre, mintha az maga lenne a megváltás, holott a lisszaboni kettős többség ugyanúgy kormányok kettős többsége.
Mindenki abban a hitben él, hogy majd uniós szintű népszavazásokat fognak tartani, de nem így lesz! Nem fog bekövetkezni, hogy valamelyik kormány követelésének eleget téve többségi döntéssel megreformálják a KAP-ot, hogy aztán Franciaországban triplájára nőjön az államadósság. A görögöknek sem fogják azt mondani, hogy többségi szavazással elfogadjuk Macedóniát. Naiv, aki abban reménykedik, hogy a Lisszaboni Szerződés életbe lépésével mindez megoldódik.
Alternatív szervezeteket kell alapítani, és előbb-utóbb kínos lesz belőlük kimaradni. Ez történt: ma már kínos kimaradni az euró övezetből, kínos kimaradni Schengenből… Ha létrehoznának néhány ilyet, akkor az idő előrehaladtával az eleinte vonakodók is beadnák a derekukat.
