Hirdetés
Balázs Péter 2009. április 20-án, vagyis kicsit kevesebb, mint egy éve foglalta el a bársonyszéket a Bem rakparton. A Bajnai-kormányban betöltött külügyminiszterségért a Közép-Európai Egyetem (CEU) Nemzetközi Tanulmányok és Európai Tanulmányok tanszékének professzori és az EU-bővítési Központ igazgatói posztját hagyta ott, melyet a választások után ismét elfoglal. Az EurActivnak adott interjúban Magyarország Európa-politikájának egy évéről beszélt. A külügyminiszterrel Kalmár Szilvia beszélgetett.
A Lisszaboni Szerződéssel létrejött az EU külügyi főképviselőjének posztja. Sokak szerint a külügyminiszterek ezáltal háttérbe szorulnak a Külügyminiszterek Tanácsában. Ön hogyan érzékeli, csökkent a tagállamok, így Magyarország érdekérvényesítési ereje az Unióban?
A külügyminiszterek köszönik, jól vannak. A fő kérdés, hogy a főképviselő és annak most kiépülő apparátusa, beleértve a külügyi szolgálatot, mennyire fog megfelelni a várakozásoknak.
A külügyekben általában véve is új szereplő Cathy Ashton. Minthogy az EU nagy tagállamai óvakodtak attól, hogy egy nagyon karizmatikus, és nagyon tapasztalt külpolitikust tegyenek erre a helyre, és egy bizottsági tagot emeltek főképviselővé, nem lehet azt mondani, hogy csökkent volna a külügyminiszterek szerepe, sőt épphogy nagyon is erős a tagállami hang.
A kérdés inkább az, hogy a tagállami inputok hogyan állnak össze egy közösségi outputtá. Vajon Cathy Ashton és a közeljövőben felálló külügyi szolgálat hogy fogja tudni belsőleg koordinálni ezt a sokszínű érdekkonglomerátumot? Valamint, ha ezt megtette akkor hogyan fogja tudni ezt kifelé úgy képviselni, hogy azt a partnernek elfogadják?
A külügyminiszterek szempontjából ugyanakkor lényeges változás, hogy kettévált az eddigi Általános Ügyek és Külkapcsolatok Tanácsa (ÁKÜT). 2002-ben, a sevillai csúcson már szétválasztottuk a napirendet, de maga a Tanács csak most vált ketté. Bár így csupán bonyolult, technikai kérdésnek hangzik, ez egy nagyon lényeges változás.
A Külügyek Tanácsától függetlenül ülésezik már az Általános Ügyek Tanácsa, melynek keretében megjelennek – ahol vannak - az európai miniszterek, ám ez a formáció egyelőre keresi a szerepét.
A Lisszaboni Szerződés értelmében a feladata az lenne, hogy horizontális szereplőként koordinálja a sokféle Tanácsot. Ehhez azonban információra lenne szükség. A Herman Van Rompuy-jel folytatott két munkavacsoránk során igen élénk viták zajlottak arról, hogy mit kellene tenni.
Milyen javaslatok merültek fel ezeken a találkozókon?
Többen szorgalmazzuk a már említett koordinációs-szerepet.
A példa kedvéért elmondom, hogy az utóbbi ülésünkre kigyűjtöttem tételesen, hogy melyik szakminiszteri Tanács fog foglalkozni júniusig az Európa 2020-as újjáalkotott versenyképességi programmal, és javasoltam, hogy az Általános Ügyek Tanácsa keretében ismerkedjünk meg a pénzügyminiszterek, kutatási miniszterek, stb. vonatkozó álláspontjával, és a kérdést mi tálaljuk az állam- és kormányfőknek.
Tudniillik nagyon gyakran az Európai Tanács úgy kezd el foglalkozni egy-egy témával, hogy a komplex, több tanácsi formációt érintő kérdéseket egy légüres térből emelik fel, vagyis az egyes szakminiszteri álláspontok nincsenek összefésülve.
Ezzel a külügyminiszterek azon frusztrációját is enyhíteni lehet, hogy az Európai Tanács csúcstalálkozóin már nem vagyunk ott.
Ha már az Európai Tanácsnál tartunk, mennyire érintik a Lisszaboni Szerződés változásai a soros elnökség érdekérvényesítő szerepét, hiszen az állam- és kormányfők ülése is új vezetőt kapott?
A miniszterelnökkel folytatott beszélgetéseim alapján, aki részt vesz úgy látom, hogy az Európai Tanács meghittebbé és operatívabbá vált azáltal, hogy csökkent a létszám. A kormányfők inkább rá vannak utalva saját tudásukra és aktivitásukra. A magyar miniszterelnök pedig ezt kitűnően kihasználja.
Külügyminisztersége elején Ön a Berlin-Párizs tengely fontosságát hangsúlyozta, ugyanakkor az elmúlt egy évben láthattuk a közép-európai kapcsolatok erősödését is. A Franciaországgal és Németországgal szorosabbra fűzött kapcsolataink eredménye, hogy a nemrég lezajlott uniós csúcson az Európa 2020 stratégiáról szóló állásfoglalásba a kohéziós- és az agrárpolitikai szempontokat is be tudtuk emelni, vagy ez inkább a megerősödött közép-európai együttműködés eredménye, ahol az érdekeink talán jobban egyeznek partnereinkével?
Az Európai Unióban semmi olyat nem lehet keresztülvinni, amivel Németország és Franciaország ne értene egyet. Ez egy íratlan szabály. Ők az integráció motorjai. A huszonhat külügyminiszterrel sülve-főve együtt vagyunk, de hivatalos, vagyis a protokolláris külsőségek mellett levezényelt külügyminiszteri látogatást – nagyon tudatosan – csak három uniós tagállamban tettem: Németországban, Franciaországban és az Egyesült Királyságban.
A német–francia tengely működik, hol gyengébben, hol erősebben. Ebben az erőtérben lehet az EU-ban előrejutni, és ehhez képest kell egy olyan alkuerőt mutatni, amelynek van súlya. Ebben számunkra nagyon jó adottság a Visegrádi Négyek együttműködése. A V4 hatvanhárom millió uniós állampolgárt és négy országot képvisel. Ennek már súlya van.
Ön határozott és koherens politikát folytatott Szlovákiával szemben, amit gyakran kísért Pozsony felháborodása. Az utóbbi időben azonban mintha elült volna a zaj, holott Magyarország keresetet nyújtott be szomszédjával szemben az Európai Bírósághoz, illetve ezt megelőző fázisként a Bizottsághoz. Úgy véli, sikerült normalizálni a szlovák–magyar kapcsolatokat?
Diplomáciai siker, hogy a konfliktusokat soha nem hagytuk elmérgesedni. Ha az indulatok szintjén akár csábító is lehetett volna, hogy keményen fogalmazzunk, de sikerült méltóságunkat megőrizve kimondani a szükséges dolgokat, és ellentmondani ott, ahol kellett.
Nem szabad meggondolatlanul fogalmazni, mert a megjegyzéseink a következő pillanatban visszahullanak a szlovákiai magyarok fejére.
Minthogy a kétoldalú huzakodás teljesen kilátástalannak tűnt, segítségül hívtuk a nemzetközi közvéleményt. Bevontuk az EBESZ-t, az Európa Tanács Velencei bizottságát, illetve épp most érkezett egy levél az Európai Bizottságtól, amelyből kiderül, hogy Brüsszel is kezdi megérteni, milyen ponton érintheti a probléma az uniós ügyeket.
Bár a Bizottság eredetileg azon az állásponton volt, hogy az Unió nem érintett a nyelvhasználat kérdésében, rávezettük, hogy a belső piac működését, a munkavállalási esélyeket, a könyvek és folyóiratok szabad-piaci forgalmát olyan uniós jogszabályok irányítják, melyek találkoznak a szlovákiai nyelvhasználat szabályaival. Abban a pillanatban, hogy a nyelvtudás versenyfeltétel, munkavállalói feltétel, akadályozza a négy szabadságot, vagyis igenis EU-témává válhat.
Sikerülhet már a Bizottságban megoldást találni az ügyre, vagy meg kell várni, amíg a következő szintre, az Európai Bíróság elé eljut az ügy?
Azért dolgoztunk ki egy elég alapos keresetlevelet, mert az Európai Bíróságot tekintjük végállomásnak. Onnan várjuk azt az állásfoglalást, amely politikai, jogi és erkölcsi elégtételt ad majd a Magyar Köztársaság elnökének.
Hogy jelent meg a magyar–szlovák viszony a Visegrádi Négyek összefüggésében? Volt esetleg Lengyelország vagy Csehország részéről nyomás arra, hogy tegyük félre a problémákat?
Varsó és Prága nem szól bele ebbe, de egy arra alkalmas helyzetben – a történelmi közösségből fakadóan – nagyon gyorsan létrejöhet egy cseh–szlovák érdekközösség, ahogy az például a Benes-dekrétumok kapcsán látható volt.
Éppen ezért fontos kiemelni, hogy a magyar–szlovák viszony kezelésében rendkívül értékes a Visegrádi Négyek, és az Európai Unió. Ezek a keretek olyan találkozási lehetőségeket nyújtanak, ami nélkülük nem jönne létre. Bár a közvélemény erre nem szokott figyelni, Magyarország egyik rejtett szankciója, hogy Robert Ficot hivatalosan kétoldalúan nem fogadjuk Budapesten. Ezért volt a legutóbbi találkozó Szécsényben. Ilyen helyzetben nagyon jól jön, hogy a szlovák külügyminiszterrel havonta legalább egyszer, de van, hogy többször találkozom az EU, az EBESZ, az Európa Tanács, vagy éppen a NATO keretében.
Ez teszi lehetővé, hogy a miniszterelnökök és a szakminiszterek között normális, kollegiális viszony legyen.
Szakértők szerint Magyarország számára a V4-es együttműködés jelenti a „reális külpolitika” kereteit. A nemrég Budapesten megrendezett energiacsúcson is jól látszott, hogy például az ellátás-biztonság terén ezek az országok egységet képeznek. Gondolja, hogy ezek az egyre sűrűsödő közös ügyek ajtót nyitnak egy „megerősített együttműködésnek”, és így a V4-ek bizonyos területen gyorsabban haladjanak, mint az EU más országai?
Én ilyen messze talán nem mennék, de a Visegrádi Négyeken belül erős a kohézió, amely majdnem húsz éves múltra tekint vissza, és amely mögött nemzetközi elismerés húzódik.
Bár mindig vannak országok, akik szívesen „belépnének” a V4-be, úgy vélem, ez nem lenne jó. Működőképes keret azonban a Visegrád+. A V4 elkezd valamit, ahogy azt Közép-Európa energiaellátása kapcsán tette, aztán felsorakoztatja az ügyben maga mögé az érintetteket.
Ezt a potenciált bizonyítja, hogy például eddig mi vagyunk az egyetlenek, akiknek sikerült a hét nyugat-balkáni országot egy asztalhoz ültetnie miniszteri szinten. Ez rendkívüli előkészítést igényelt, de tavaly október 6-án ebben az épületben a hatodik emeleten a szerb és a koszovói, illetve a szerb és a horvát külügyminiszter egy asztalnál ült, és tanácskozott.
A Nyugat-Balkán ügye mindig is magyar külpolitikai prioritás volt, de sok, eddig kevésbé megszokott, keleti irányú lépést tettünk az elmúlt időszakban. Magyarországra kevésbé volt jellemző, hogy aktív kapcsolatot tartson fent mondjuk egy azeri, vagy akár török külüggyel. Lehetséges, hogy a V4+ egy új külpolitikai irányt nyit Magyarországon?
Magyarország földrajzi helyzete szinte egyedülálló abban, hogy egyszerre szomszédos a Nyugat-Balkánnal és az EU Keleti Partnerség országaival. Rajtunk kívül Románia és tengeri határai lévén Bulgária bír hasonló tulajdonsággal. Egy olyan térséghez tartozunk, amelyiket kell hogy érdekelje két olyan átalakuló, nem stabil, mozgásban lévő övezet, mint a Nyugat-Balkán és a keleti szomszédság.
Magyarország külpolitikai szenzorai a hat keleti országból kettő vonatkozásában nagyon érzékenyek: ez Ukrajna és Moldávia. Ukrajnával számos dolog összeköt minket az energia-vezetékek ügye mellett is és Moldáviával is nagyon jó a viszonyunk, mert egy fontos szomszédunk, Románia szomszédja.
Az általános vélemény szerint az uniós elnökség ideje alatt az adott ország a nemzeti ügyeinek irányába terelheti az Európai Unió napirendjét. Az elnökség ugyanakkor valójában neutrális szerepet kell játsszon. Elképzelhető, hogy a Duna-stratégia esetében, ahol a dunai hajózás rengeteg problémát vet fel a szomszédos országokkal, vagy éppen a költségvetésről szóló vitában, Magyarország keze EU-elnökként éppen hogy jobban meg lesz kötve, mintha nem ő vezetné az Uniót?
Ha az adott tagállam jól akarja csinálni az EU-elnökséget, akkor nincs arra ideje, hogy a saját érdekeit érvényesítse. Ilyenkor nincs idő és nincs mód, hogy előhozakodjon a maga kis problémáival. Általában a feladatot megosztják, mert az elnökség mellett tagállami szinten is képviselteti magát az adott ország egy-egy ülésen, de a szép elnökségek nem a saját országról szólnak, hanem az Unióról. Ha azonban az ország elnökeként jól végzi a feladatát, akkor olyan erkölcsi tőkét halmoz fel, hogy megnő a súlya, és ennek következtében hosszú időn át jobban tudja a saját ügyeit érvényesíteni.
A rotációs elnökség a Tanács elnökségre vonatkozik. Azt jelenti, hogy fél évente más vezeti a munkát a 27 tagállam tanácskozási szintjén, vagyis a rengeteg szakértői munkacsoporttól a kormányfők üléséig mindent. Ez egy operatív kormányzati feladat.
Ez idő alatt az adott ország nem az ügyeit viszi be az Unióba, hanem saját magát. Szinte pőrére vetkőzik, mert az adott Tanácsban a szakminiszternek vezetnie kell az üléseket, és lépéseit 26 kollégája figyeli. Olyan, mintha az EU egy autóbusz lenne, benne 27 utassal, akik egymás után kipróbálják, hogy melyikük tudja jobban vezetni a buszt. 26 nézi, és egy csinálja.
Amire emlékszünk, és amin lemérjük az elnökség sikerét, az ennek a menedzsmentnek a minősége: szétestek-e az ülések, parttalanok voltak-e a viták, vagy volt egy kézzelfogható irány. Ez tipikusan multilaterális nemzetközi feladat.
Ezért mondja Ön, hogy az igazi tűzkeresztség az EU-csatlakozásban az elnökség?
Pontosan. A csatlakozásunk után az első mérföldkő, amikor letelt egy komplett ötéves időszak. Láttuk, hogyan születik meg egy új Bizottság, és láttuk annak a végét. Láttuk, hogyan születik egy Európai Parlament, hogyan kezd el dolgozni, hogy fejezi be, és, hogyan kezdődik egy újabb ciklus. Ezután már biztosan ülünk a nyeregben, de igazán csak akkor mondhatjuk, hogy otthon vagyunk az Unióban, ha megharcoltuk a Tanács elnökségének csatáját.
