Hirdetés
Az Európai Unió a 2010-es évet a szegénység elleni küzdelemnek kívánja szentelni. A minisztériumtól azt a tájékoztatást kaptuk, hogy ennek keretében csupán figyelemfelkeltés zajlik majd, és ettől várják majd, hogy konkrét intézkedések is megvalósuljanak. Ön egyetért az európai év ilyen felhasználásával?
Nem tartom problémának, ha akár az Unió, akár a tagállamok kormányai célzott kampányokkal kívánnak a társadalom irányában kommunikálni arról, hogy mit is jelent a szegénység az adott országban.
Magyarországon ez különösen fontos, mivel a médiában és a hétköznapi emberek gondolkodásában az utóbbi időben felerősödött a „bűnös szegények” képe, vagyis az az előítélet, hogy a szegények maguk tehetnek arról, hogy sorsuk rosszul alakult. Pedig ez a legtöbb esetben nem így van. Ezzel a tendenciával szemben pedig kommunikációs stratégiát kell hirdetni. Ez egy fontos dolog.
Az más kérdés, hogy a kommunikációs kampányok mélyreható változásokat nem tudnak elindítani. A gondolkodásmód stabilizálására rendszeres intézkedések kellenek, hogy ki tudjon alakulni az a fajta attitűd, ami a szegények befogadását és a velük való szolidaritást erősíti.
Bizonyára már korábban is voltak hasonló kezdeményezések, mégsem szűnt meg a szegénység. Az elmúlt években mik voltak azok a lépések, melyek tudtak javítani a szegénység helyzetén?
Ez egy nagyon nehéz kérdés. Magyarország ebből a szempontból ellentmondásos helyzetben van.
Véleményem szerint nagymértékben javult a szegények helyzetének feltárása. Nagyon sok alapvető kutatás indult el, melyek eredményeképpen jobban látható, hogy a szegénység társadalmi probléma, és, hogy mit jelent ennek egyéni szintű megélése.
Eredményként értékelem, hogy a gyerekszegénység elleni küzdelem országos programmá tudott válni, hogy elfogadta a parlament, és megszülettek a végrehajtási határozatok is, hogy a gyermekszegénység elleni program céljai megvalósuljanak.
Fontos lépés, hogy elindultak olyan kutatások is, melyek a régóta húzódó, a szegénységet mélyítő problémákat tárják fel. Figyelik ezek változását, és adott esetben hogyan súlyosbodtak. Azt kell mondanom, hogy sokat tudunk a szegénységről, sokat tudunk a szegényekről. Ez fontos.
Ha azonban a cselekvés oldalát nézem, akkor már észlelhető ellentmondás az intézkedések között. Gondolok például arra, hogy hiába ismerte fel a kormányzat a foglalkoztatás tragikus helyzetét Magyarországon, a közmunkaprogramok nem tudtak megfelelni a kihívásnak. Az, hogy Magyarországon a munkaképes aktív korú embereknek jelentős százalékának, majdnem a felének nincsen munkahelye, az részben annak is az oka, hogy nincsenek igazán jó programok, nincsenek eredményes képzési támogatások. A közmunkaprogram elemeiben hasonlított a nyugat-európai próbálkozásokhoz, gyakorlatilag azonban előkészítetlenül, inkább a szegényeket egrecíroztató megközelítésben készült el.
Például, nem egyszer kaptunk hírt olyan abszurd esetekről, mint, hogy a program keretében novemberben vágatják a füvet a közmunkásokkal. Az ilyen feladatok a munkával kapcsolatos értékbeállítódást nyilván semmilyen módon nem javítják. Az embereknek érezniük kell, hogy az általuk elvégzett munka megbecsülést kap.
A korábban említett, „bűnös szegénység” gondolata úgy tűnik, a szociálpolitika szálán is bekerült a közgondolkodásba, sőt a politikai közgondolkodásba. A „segély helyett munka”, vagy a „segély vagy munka” típusú párbeszédek abszolút nem fedik le azokat a problémákat, melyek a társadalomban húzódnak, és ráadásul nagyon rossz képben tüntetik fel azokat az embereket, akik gyakran egyszerűen olyan helyeken laknak, hogy nincs is más választásuk, mint hogy a segélyekre támaszkodjanak.
A munkahelyteremtés kapcsán kétféle megközelítés látszik körvonalazódni Magyarországon. Az egyik az EU által támogatott innovatív vagy zöld gazdasági növekedés, ahol zöld munkahelyek teremtéséről beszélünk, ám ez esetben valószínűleg inkább a magasabban kvalifikált rétegek számára jönnének létre új munkahelyek. A másik a Fidesz programjában tervezett irányok, amelyek a foglakoztatás azaz egymillió munkahely megteremtését tűzi ki, ami főleg a mezőgazdasági szektorban, a szolgáltatások terén és az építőiparban. Ön hogy látja, ezek az intézkedések, ezek a szektorális meghatározások jó irányba vezetnek a szegénység csökkentéséhez?
Véleményem szerint minden alkalmat meg kell ragadni, hogy azokat az embereket, akik képesek dolgozni, viszonylag rövid időn belül teljes értékű és jó minőségű munka felé fordítsuk. Az Európai Unió kezdeményezéseiben általában nem csak a munkára, hanem a jó minőségű munkára helyezi a hangsúlyt.
A lehetséges megoldások tekintetében azonban a szakma egyes körei is nagyon különféleképpen gondolkodnak.
Sokan két legyet ütnének egy csapásra: javítani akarnak az ország környezeti helyzetén, és munkahelyeket teremteni. Ez teljes mértékben reális elképzelés, de az ilyen munkahelyeket nem szabad misztifikálni: mindenki csúcstechnológiákban kezd el gondolkodni, és rögtön azt hiszi, hogy azok az emberek, akik alacsonyan kvalifikáltak, ebben nem tudnak részt venni. Ez nem így van!
A fenntartható fejlődést vagy a környezetvédelmet szolgáló programok és az innováció társadalmi befogadásához mindazonáltal időre van szükség. Ezért az is nagyon fontos, hogy a munkahelyteremtés a kormányzat felől minél előbb megkezdődjön.
Nem hiszek abban, hogy rövid időn belül egymillió munkahelyet lehet teremteni, ezek inkább kampányígéretek. Én annak is örülnék, hogyha megalapozottan az egyes szektorokban, végiggondoltan, hogy hol-milyen lehetőségek vannak, néhány százezer munkahely létrejönne; úgy, hogy azok adott esetben újabb munkahelyeket legyenek képesek létrehozni.
A mi lemaradásunk azt igényli, hogy egyszerre legyünk innovatívak, és aknázzuk ki az elhalasztott, eddig át nem gondolt lehetőségeinket.
A statisztikák döbbenetes számokat mutatnak Magyarországgal kapcsolatban. Egyrészt, hogy a lakosság 34 százaléka véli úgy, hogy nehezen tud megélni. 12 százalékra becsülik a szegények arányát, de hogy ha a különösen érzékeny csoportokat nézzük, a háromgyerekes családok, vagy a fogyatékkal élők, vagy éppen a cigányság körében a szegénység aránya ennél jóval magasabb, sok esetben 50 százalék körüli. Mennyire vagyunk valójában szegények?
Szubjektív értelemben azt hiszem, hogy ezek az adatok magukért beszélnek.
Hogyha az embereket megkérdezzük, hogy az érzéseik szerint ők szegények-e, akkor nagyon sokan válaszolják azt, hogy igen, szegények. Nyilván nem az afrikai éhezőkre gondolnak ilyenkor, hanem olyan referencia csoportokat vesznek alapul, amelyek a rendszerváltástól eltelt időben a külsőségekben fel tudták mutatni, hogy itt lehet gyarapodni, és tehetőssé válhat az ember.
Be kell azonban látni, hogy aki stabilan jómódban él, az egy nagyon szűk csoport. A többség helyzete nagyban függ a gazdaság aktuális állapotától, és ilyenkor nem azt mérik fel, hogy mijük van, hanem hogy mit veszíthetnek el.
A magyarok nem tudnak különösebben tartalékokat felhalmozni, és ennek többek között a bérviszonyok is jelentős akadályát jelentik, párhuzamosan azzal, hogy nagyon korán ért bennünket a fogyasztói társadalom minden csábítása. Az emberek azt érzik, hogy nagyon távol vannak attól, amit a jólétről vagy a stabil életről a média a legegyszerűbb embereknek sugall. Bizonytalannak érzik a jelenüket, a jövőjüket még inkább.
Meg kell tanulni egy egészen másképp működő rendszer logikáját, azonosulni azzal, hogy demokráciában élünk, azzal, hogy kapitalizmusban élünk, azzal, hogy piacgazdaságban élünk. Ez nem megy egyik napról a másikra.
Az Unió mércéjével mérve Magyarország általában a középmezőnyben van, tehát nem tartozik a szegénység mutatókat tekintve a legrosszabbak közé. Én a jövőképet hiányolom a magyar közéletből. Nincs kitalálva, hogy öt, vagy tíz év múlva hogy nézzen ki Magyarország. Amíg ezek a víziók nem születnek meg, addig gyakorlatilag az emberek csak azt érzik, hogy egy pénzügyi krach, vagy egy kormányváltás, vagy egy helyi polgármesteri választás szabályozza a sorsukat, és nincs stabil viszonyítási pont.
A Fidesz-KDNP által szerzett kétharmados többség meghozhatja ezt a stabilitást az emberek mindennapi életében?
Az elmúlt húsz évben az emberek nagyon távol kerültek a politikától, mivel maga a politikai elit nagyon távol került az átlagpolgár mindennapi nehézségeitől. Közeledésre van szükség, hogy ne az aktuális politikai haszonnak megfelelően döntsenek azokról a politikákról, amelyek hosszú távú gondolkodást igényelnének. Nem szabad az emberek feje felett dönteni!
A politológusokat hallgatva a kétharmados támogatás következménye hol az esély, hol a veszély formájában jelenik meg.
Olyan emberként, aki élt a korábbi rendszerben, számomra egy kétharmados többség inkább arra figyelmeztet, hogy visszarendeződés tapasztalható. Engem mindez inkább azoknak az időknek a vágyaira emlékeztet, amikor „a mi pártunk” körül forgott az élet. A lakosság oldaláról mindez inkább csodavárásnak tűnik. Magyarország nyitott ország, és pusztán a saját parlamenti kétharmados többsége nem tudja stabilizálni az ország helyzetét.
Ugyanakkor ez a demokrácia. Várakozással nézek a kétharmados többségű parlament elé, és remélem, hogy a demokratikus alapokat ez a helyzet nem fogja megrendíteni, azaz az Országgyűlés arra használtja fel a hatalmát, amire kapta, hogy az ország (és nem párttagok) helyzetén és a jóléten javítson.
Ehhez államférfiak és államnők kellenek: egy kommunikáló, a társadalomhoz közeli, a társadalmi távolságot csökkentő politikai viszonyulásra van szükség.
A 3Sz, mint konzultatív testület, hogyan tud majd részt venni ezekben a folyamatokban, hogyan szokott részt venni a szegénység elleni küzdelemben?
A Szociális Szakmai Szövetség a szegénység elleni küzdelem kampányévétől függetlenül is folyamatosan foglalkozott és foglalkozik azzal, hogy a szegénység egyrészt hogy jelenik meg, milyen problémák adódnak, illetve, hogy a szociális szakma hogyan tud hozzájárulni a szegénység csökkentéséhez, a szegények helyzetének jobbításához.
Régóta viszünk különféle programokat, és visszük továbbra is teljesen függetlenül az európai évtől. Ilyen például a Szociális Expo. A Szociális Expo a szakma nagy éves találkozója –eddig két ilyen Expo volt -, ahol a legfontosabb társadalmi problémákkal, és azok szakmai ügyeivel foglalkozunk, valamint a szakmai párbeszéd és eredmények felmutatásának helyszíne. Az Expo része volt eddig is, hogy foglalkozunk a szegénységgel, annak különféle oldalaival. Idén, az európai év okán is, biztos, hogy sokkal nagyobb hangsúllyal jelenik meg ez a téma.
Másrészt a nemzeti konzultatív testületnél mint civil szervezet részt veszünk abban, hogy a szakmai szereplők elképzeléséhez, illetve a szegénység elleni küzdelem (európai és hazai) céljaihoz illeszkedjen a hivatalos program, hogy minél világosabbá váljon: Lehet tenni a szegénység ellen, lehet tenni a szegényekért!
